A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának jegyzőkönyvei 1957. július 2. - december 28. (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 42. Budapest, 2006)

egy zászlóaljat. Lehet, hogy én laikus vagyok, de nekem ez a tapasztalatom. Kísértetiesen hasonlít és figyelmezteti ez a Politikai Bizottságot valamire. Nem tudom, nincs közöttünk senki - Kiss elvtárs volt itt akkor még a PB jelenlegi tagjai közül rajtam kívül - amikor a lengyel eseményekről megkaptuk az információt és összehívtam a Politikai Bizottságot.

73 Az első kérdésem az volt: tessék megmondani, hogyan állunk a hadsereggel és a rendőrséggel? Akkor a Bata felállt és azt mondta: a hadsereg a párt és a kormány mellett áll. Amikor az Ács azt kérte tőlem, hogy menjek le Szegedre, azt mondtam, hogy tűzparanccsal a kezemben lemegyek.

74 Akkor azt mondta, hogy inkább ne menjek. 10 nappal, 1 héttel október előtt a vezető berkekben nem érezték meg a helyzetet. A hadsereg kérdése: lenni, vagy nem lenni. Miért lényeges ez? Mert amikor januárban Csepelre ki kellett menni,

75 akkor az Apró szobájában ültünk a Parlamentben, és azt mondottuk, hogy a karhatalom csak akkor mehet, ha tűzparanccsal megy ki. Ilyen tűzparancsra nem készítették fel a hadsereget. Nem Maléterből állt a magyar hadsereg, ismerős elvtársak voltak ott. Számomra nem megnyugtató a jelentés. Nekünk feleletet kell kapnunk arra, amit Apró elvtárs felvetett. Nem bántani akarom a hadsereget. Mi az oka mégis annak, hogy a munkásőrséggel szemben lebecsülik a hadsereget és a rendőrséget? Ez az októberi eseményekkel kapcsolatos. Felvetem a kérdést, mondjuk meg világosan és nyíltan, hogy a hadsereg októberi szereplésének oka egyrészt a párt vezetésének a csődje, másrészt, hogy az utolsó 12 esztendőben a párt vezető káderei nem állták meg a helyüket a hadseregben és ez nemcsak Farkas Mihály vezetési önkényén múlott. Megnyugtató feleletet kell kapni, hogy holnap nyugodtan kiállhassak és megvédhessem a hadsereget, de legyen bennünk annyi bátorság, hogy nyugodtan, idegeskedés nélkül a saját hibáink felett megfelelő bírálatot gyakoroljunk. Ripp Zoltán tanulmánya szerint a Politikai Bizottság 1956. október 23-i délelőtti ülésén „Révai és Marosán György volt az, aki az ellenforradalmi veszély nagyságát hangoztatva nem csupán a tüntetés betiltását követelte a leghatározottabban, de azt is, hogy minden eszközzel védjék meg a proletárdiktatúrát. Ez egyértelműen a tűzparancs kiadását jelentette volna. A PB többsége kezdettől hajlott erre a megoldásra, különösen, hogy az ülés első szakaszában Piros László belügyminiszter és Bata István honvédelmi miniszter is úgy vélte: a fegyveres erők képesek végrehajtani egy ilyen határozatot". [Kiemelés az eredetiben.] RIPP Zoltán: A pártvezetés végnapjai, i. m. 170. Szegeden az 1956. október 20-i nagygyűlésen követelték a Rákosi-korszak terrorjáért felelős vezetők nyilvános felelősségre vonását, a sajtó szabadságát, a halálbüntetés eltörlését, demokratikus választási rendszert, az egyetemi ifjúság politikai súlyának növelését, bérreformot, valamint Nagy Imrének és Lukács Györgynek az MDP KV-be beválasztását és a szovjet csapatok kivonását. 1956-os Kézikönyv I. Főszerkesztő Hegedűs B. András. 56-os Intézet, Bp., 1996. 69. 1957. január 11-én a Csepel Vas- és Fémművekben a dolgozók tüntettek, hogy elérjék a két trösztigazgató leváltását. Be akartak nyomulni a Nagyirodába, hogy az igazgatókat kivezessék a gyárból, de az ott szolgálatot teljesítő rendőr kezében dulakodás közben elsült a fegyver. A falról visszapattanó golyó G. Nagy Imre motorkerékpár-gyári munkást érte, aki a helyszínen meghalt. A tüntetésről és körülményeiről részletesebben 1. TÓTH Eszter Zsófia. A Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsainak története. Múltunk 1999. 4. sz. 163-198.; Ezen kívül Kádár János 1957. január 27-én beszédet tartott a XXI. kerületi (csepeli) kommunista aktíván. Erről I. „Csepel vörös volt és vörös marad". Népszabadság, 1957. január 30. 510