A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

társak, az, hogy aztán nekifeszítették minden erejüket, hogy egyre magasabb eredményeket érjenek el, és állandó ugrásszerű fejlődést biztosítsanak — mert erről volt szó, erről a sajtójukban is szó volt —, ami persze képtelenség, ezt meg kell mondani, állandóan ugrani nem lehet, mert lehet egyszer ugrani, aztán valahogy megszilárdítani azt az elért eredményt, és aztán előkészíteni és megint előrehaladni, megint ugrani egyet, de állandóan ugrani nem lehet. Csak óriási erőfeszítések árán tudják ezt elérni, és a mostani helyzetben is a fejlődést a legnagyobb erőfeszítésekkel tudják biztosítani. Ez az iparban is így van, a mezőgazdaságban is. Ha ez így van, hogy nagyon sok terhet kell annak a népnek viselni nemcsak a munka frontján, hanem még az életszínvonal frontján is, mert az életszínvonal ott igen alacsony, akkor ez úgy van, elvtársak, hogy ennek kihatása van azután a külpolitikai állásfoglalására is a Kínai Kommunista Pártnak. Persze mindenért felelőssé lehet tenni az amerikai imperialistákat, mert az amerikai imperialisták a mi első számú ellenségünk, és ezt különösen érezni Kínában és érezni nálunk, Magyarországon is. No, de ebből azt a helytelen következtetést levonni, hogy nem lehet a békés együttélést az imperializmussal biztosítani, hogy erről szó sem lehet, vagy nem lehet arról beszélni, hogy nem végzetszerűen elkerülhetetlen a háború, ez képtelenség. Ez azt jelenti, elszakadni a valóságtól, csak a saját nemzeti alapról, és elfogultan és szubjektíven vizsgálni a világhelyzetet, és abból levonni a következtetéseket az egész nemzetközi kommunista mozgalom számára. Ez az, amire törekedtek a kínai elvtársak akkor, amikor valóban frakciós tevékenységet fejtettek ki — másnak nem lehet mondani —, mondjuk azon a nemzetközi szakszervezeti konferencián vagy kongresszuson, ami volt Kínában, és azonkívül abban a tevékenységben nyilvánult meg, amit kifejtenek a kínai elvtársak megbízottai, képviselői nálunk is és máshol is. Egyszóval arra akarok rámutatni, hogyha ez sokáig húzódna a kínai elvtársaknál, akkor ez egy bizonyos fokú nacionalizmusba torkollana. És van is ilyen beütődés a Kínai Kommunista Párt állásfoglalásában, maga az, hogy nem kötelezi magát arra kimondottan és határozottan, hogy a nemzetközi vagy a testvérpártok által létrejött határozatokat magára nézve kötelezőnek ismerje el. Ez így van, hogy a külpolitikára a belpolitikának, az ő belső fejlődésüknek van ilyenfajta befolyása. Előfordul az, hogy a külpolitikában bizonyos lépés, vagy elgondolás olyan kalandorszerű, kalandor elgondolás. Van ilyen. Itt van például az indiai kérdés. Nekünk bebizonyították a kínai elvtársak, amikor ott voltunk, hogy a tényeket véve, a határokat és így tovább, nekik van igazuk, és azt el is lehet fogadni. De lakatlan területekről volt szó lényegében, és van szó. Szóval nem olyan területekről van szó, ami létkérdései lennének Kínának. Olyan területekről van szó, amiben feltétlenül meg kellene egyezni. Nem mondom azt, hogy lemondani arról, ami nekik fontos, vagy nyilvánvalóan nem tekinthető indiai területnek, hanem arról van szó, hogy mielőtt valamilyen konfliktus támadna, hogy olyan soviniszta hullám támadna Indiában, mint amilyen támadt, és mielőtt Kína volna Indiának — legalábbis a sajtónak a burzsoá köröknek, és azoknak azután nagy befolyásuk van az egész közvéleményre — az első számú ellensége, össze kellett volna ülni az indiaiakkal, és meg kellett volna egyezni. Úgyhogy ezek az állásfoglalások és a vonalvezetés a külpolitikában, amilyenekre nem lehet azt mondani, hogy általában véve kalandor politika volna, mégis egy veszedelmes állásfoglalást és veszélyeket rejt magában, ez nem kommunista állásfoglalás. Például elveti a békés együttélés elvi lehetőségét, ez nem marxista-leninista álláspont. Lenin maga írt ennek a lehetőségéről, és 930