A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

Ami itt Szerényi elvtárs említett a különböző elhajlókról, akik már a vita időszakában is éledeztek, meg felhasználták a kiszivárgott ellentétet, s most utólag keresik a reményeiket a szövegben - ez igaz, s ezzel nekünk számolni kell. Itt persze nem arról van szó, hogy Mao elvtársnak Magyarországon hogyan növekedett közben a tekintélye a szektások előtt — bizonyára növekedett —, s a mi ismert praxisunkból meg is lehetne nevezni köröket vagy embereket, akik reménykedéssel néztek a Moszkvai Tanácskozás elé. Azt hiszem, hogy az ő reményeik füstbe mentek, ami az ilyen szektás reményeket illeti. A revizionistáknak meg itt túl sok keresnivalójuk nem volt. Ha csak az a reményük nem, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom, vagy annak egyes osztagainak egysége lazul, és ők megint egy ellentámadást kezdhetnek. Ez is füstbe ment. Akkor nekividámodtak, azóta már lekonyultak. S nekünk azon kell lenni, hogy még jobban lekonyuljanak. De ez egy olyan politikai jelenség, amiről nekünk persze tudni kell, számolni kell vele, hogy ilyen volt, és még ilyesfajta kapaszkodás most is van, a szövegben bogarászva próbálnak abból reményt meríteni. Egyébként nagyon jellemző az imperialista ellenség állásfoglalása az egész nyilatkozattal kapcsolatban. Tudniillik az első napon lehet mondani, hogy az egész nyugati sajtó, amely általában az imperialisták nótáját fújja, úgy lehet mondani, hogy megkönnyebbüléssel és örömmel üdvözölte a nyilatkozatot. Most már annyira benne van ez a békés egymás mellett élés vagy atomháború még az ő fejükben is, hogy kissé megkönnyebbültek. Különösen élen jártak ebben az angolok, ahol egészen odáig jutottak, hogy valami 28 vagy 37 munkáspárti képviselő azon fontoskodott, hogy az Alsóházban egy köszönő deklarációt fogadtassanak el Hruscsovhoz, hogy megvédte a békés egymás mellett élés elvét. Ha ebben valami angol praktika van is, meg kissé viccesen is hangzik, azért ez mégsem teljesen vicc. Ez is egy szimptómája a nemzetközi politikai életnek. Ez volt az első két napban, s utána, mint egy karmester vezényletére, az egész nyugati sajtó megváltozott, az angol, az amerikai, a francia, s kezdte azt a nótát fújni, amiben a maradék reményeik vannak. Hogy: habár Hruscsov győzött, de hát a kínaiak is, és ott nem volt egység, csak úgy össze van foldozva az egész. Ezt fújják azóta is, hát mit tudnának mást csinálni. Ilyen jelenségek vannak. Persze nálunk is vannak, hiszen nálunk is vannak még híveik az imperialistáknak, olyan körök, akik fújják az ő nótájukat. Ez is egy politikai áramlat, s amelyet szintén le kell győzni ugyanúgy, ahogy ezeket az éledező szektás, meg revizionista reményeket, ugyanígy ezeket az ellenséges hangulatkeltéseket is le kell, le is lehet, és nem is nagyon nehéz leküzdeni. A formulát nem ajánlom, mert itt Szerényi elvtárs azt mondta, nyugodtan képviseljük azt, hogy az egység megszületett. Mi ne képviseljük ezt nyugodtan. Magunk között mondhatjuk, hogy háromnegyed éves vita után az egység újra megvan, vagy megszületett. De kifelé ne mondjuk azt, hogy az egység megszületett, hanem mondjuk inkább azt, hogy az egység megerősödött. Ez kifelé mást jelent, mint a mi számunkra. Azonkívül az igazságnak az a formula is megfelel. Tényleg erősödött az egység, úgyhogy ilyesmire kell majd tényleg vigyáznunk, hogy mit mondunk. A példái, amivel illusztrálta, hogy Kínában nemcsak a Központi Bizottságon múlik a dolog, ez komoly és nagy kérdés. Valahogy az ember úgy képzeli el a helyzetet, itt volt ez a tanácskozás, ahhoz persze valami köze a Kínai Központi Bizottságnak is volt, mert ott még olyasmi is merült fel, hogy van az Értekezletnek 941