A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

abban a szellemben kell megadni a választ, ahogy itt megállapodtunk, és nem abban a szellemben, hogy ha már felteszik a kérdést, akkor mi is rácsúszunk arra a helytelen útra, hogy elkezdjük a régi kérdéseket taglalni, elemezni és vitatkozni azon. Én a legörvendetesebbnek azt tartom — mert én is azt tartom, hogy az egység még nem elég szilárd —, hogy ilyen vita alakult ki a kommunista pártok között. Mert megmondom, hogy a Kommunista Internacionáléban Lenin halála után néhány évvel a viták már nagyon lecsökkentek és különösen — mondjuk a 30-as évektől kezdődően —, hogy amit az SZKP Politikai Bizottságon belüli frakciója képviselt, azt a legtöbb párt többé-kevésbé szolgai módon elismételte, és nagyon ritkán került sor a nemzetközi fórumon alapos elvi vitákra. Az, hogy itt — ahogy Kádár elvtárs beszámolt, és ahogy tudjuk magából a Nyilatkozatból is — igen komoly viták zajlottak le, a pártok túlnyomó többsége ezt a helyes elvi álláspontot minden elvi engedmény nélkül képviselte, ez véleményem szerint a garanciája annak, hogy helyes úton járunk, és ha megtörténik, hogy a kínai párt visszaesik hasonló hibákba, vagy még nem lesz olyan szilárd egyelőre az egység, akkor ez, hogy vitatkozunk, hogy kitartunk a helyes elvi álláspontunk mellett, és nem engedjük magunkat kompromisszumokba belemanőverezni csak azért, hogy a látszólagos egységet mindenáron fenntartsuk, tehát nem vagyunk a mindenáron való egység mellett, minthogy a szociáldemokrata pártok, vagy néha a kommunista pártok is belementek ilyen opportunista megoldásokba, [sic!] Én azt hiszem, ez a legfőbb garanciája annak, hogy helyes úton járunk, és hogy nem csúszunk le erről a helyes politikáról a helytelen útra, még akkor sem, ha egy ilyen nagy párt, mint a kínai párt képvisel helytelen álláspontot, jelen esetben szektás, dogmatikus álláspontot, és esetleg a maga oldalára tud átvinni, mint ahogy tudott is, esetleg a jövőben néhány más pártot. Ez rendkívül fontos, mert a személyi kultuszos időben éppen ez hiányzott. Nem volt szabad vitatkozni, nem lehetett vitatkozni, és ez akadályozta meg, hogy a helyes elvi alapon kovácsoljuk az egységet. Én megmondom, hogy a legnagyobb veszélyt éppen ebben látom, hogy például az a személyi kultusz, ami Mao Ce-tung elvtárs körül ott kialakult Kínában, és amit mi is hallgatólagosan nem tettünk szóvá bizonyos illendőség kedvéért a pártok között, amíg ezt nem számolják fel, és nem számolnak fel még egy sor szektás, dogmatikus hibát, ami ma még — hiába írták alá a nyilatkozatot — egyik napról a másikra nem tűnhet el, mert gyökerei vannak. Nógrádi elvtárs elég helyesen fejtette azt ki, belpolitikai, külpolitikai stb. gyökerei vannak ennek. Addig nagyon nehéz lesz ott várni, hogy gyökeres fordulat következzen be, még akkor is, ha a kínai elvtársaknál a legjobb szándék van arra, hogy gyökeresen megváltoztassák a magatartásukat. De az, hogy mi állandó elvi vitában küzdhetünk és felléphetünk ez ellen, ez mutatja, hogy megvan a lehetőségünk arra, hogy ne térjünk el a helyes útról. Hogy Kínában nemcsak a Központi Bizottságon múlik minden, arra is engedjék meg, egy egész friss példát mondjak: most jött vissza Wirth

37 elvtárs Kínából és mesélte, hogy ott találkozott egy vegyésszel innen a Műszaki Egyetemről, akinek a kezébe nyomtak most a napokban egy németre lefordított „Éljen a leninizmus" c. kiadványt. És az illető — egy polgári ember — lelkendezett azon, hogy ez az igazi elemzés a nemzetközi helyzetről stb. Tehát ott is, meg másutt is ugyanez mondható. A „Mai Kína", amit a követség itt kiad,

38 az előszobákban, nem a párttitkárnál — egy kis egyetemi párttitkárnál —, hanem annak az előszobájában, a titkárnőnél 935