A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

képpen, amikor létrejött az egység — még ha igaza is van Nógrádi elvtársnak teljes mértékben, hogy ez az egység ma még nem olyan szilárd, és hogy sok bajunk lehet a jövőben is, de mégis csak nagyjából létrejött az egység —, és ha figyelembe vesszük, hogy az imperialisták mennyire spekuláltak arra, hogy ez az egység nem jön létre, és mindent elkövettek rádió, sajtó és egyéb agitációs úton, hogy a tömegekben elterjesszék, ho^y nem lesz egység, akkor ezt kétségtelenül óriási győzelemnek kell tekinteni. Éppen ezért teljes mértékben egyet kell érteni a magyar delegációnak az álláspontjával, az ott hozott határozatokkal és azzal a javaslattal is, amit itt Kádár elvtárs a Politikai Bizottság nevében előterjesztett. Mert csakis így vihetjük ki a tömegek közé, és ez kétségtelenül győzelem, hogy igenis az egység megszilárdult, és erre is alkalmaznám azt, amit Kádár elvtárs mondott, hogy bár az az elemzés, amit Nógrádi elvtárs elmondott, a KB felé feltétlenül szükséges, hogy lássuk, hogy ez az egység még nem olyan szilárd, hogy felkészüljünk arra is, hogy esetleg további viták és konfliktusok lesznek, de kifelé a párttagság között és különösen a párton kívüli tömegek között ma hiba volna ezt hangsúlyozni. Én teljesen egyetértek a Rapai elvtárssal, a legmesszebbmenőkig arra kell a súlyt helyezni, hogy az egység megszületett. Engedjék meg, hogy néhány példával rámutassak arra, hogy milyen komoly kérdésekről van itt szó. Azt hiszem, tapasztalták az elvtársak is a mindennapi munkájukban, így a mi osztályunk a mindennapi munkájában tapasztalta, hogy ezt a vitát a jobboldali és baloldali elemek hogyan konkretizálják a magyarországi viszonyokra. Mondanom sem kell, hogy itt a szektás, dogmatikus vonalnak a képviselői hosszú időn keresztül nem véletlenül magyarázgatták és terjesztgették, hogy Mao Ce-tung elvtárs a legnagyobb élő teoretikus, a kommunisták között a legnagyobb élő vezető — Sztálin halála után —, és az sem véletlenség, hogy arról beszélgettek, hogy átcsúszik a kommunista világmozgalom vezetésének súlypontja Moszkvából Pekingbe, még ma is, ha kisebb mértékben is, de lehet hallani. A másik oldalról pedig, a revizionisták például most ezt a Nyilatkozatot is máris arra igyekeznek felhasználni, mintha ez őket igazolta volna. Például egy új esetről engedjék meg, hogy csak egy-két szót szóljak: a Filozófiai Intézetben egyes ilyen revizionista irányba hajló elvtársak máris olyan következtetést vonnak le a Nyilatkozatból, hogy a Nyilatkozat azt jelenti, hogy Lukács Györgyöt

36 rehabilitálni kell, és tulajdonképpen hamarosan ezek a lépések a Nyilatkozat szellemében meg is fognak történni. Itt nemcsak a nagy nemzetközi összefüggésekről van szó, hanem véleményem szerint bennünket még sokkal közvetlenebbül érdekelnek azok a magyarországi jelenségek, amelyek arra utalnak, hogy a szektás, dogmatikus elemek a maguk oldalára, a revizionisták pedig az arra hajló jobboldali elemeket pedig a maguk oldalára igyekeznek kiaknázni a Nyilatkozat ilyen vagy olyan megfogalmazását, és máris magyarázgatják a saját szellemükben ezt a Nyilatkozatot. Tehát itt nagyon fontos, hogy a Központi Bizottság tagjai lefelé, akik majd az előadásokat megtartják, és a vitákat levezetik abban a szellemben, ahogy itt Kádár elvtárs is kifejtette, egységesen foglaljanak állást. Az elvtársak pártnapokon foglalkoznak majd ezekkel a kérdésekkel, és mi azt nem tilthatjuk meg, hogy a hallgatók ne tegyenek fel kérdéseket, és itt lesz a bökkenő. Mert kérdéseket igenis nagyon sokan fognak feltenni, és éppen azért, mert előzetesen már lefolytattuk ezeket az aktíva értekezleteket, ahol beszéltünk ezekről az elég komoly nézeteltérésekről. Tehát most mi nem mondhatjuk az elvtársaknak, hogy most ne tegyetek fel kérdést, és furcsa lesz, hogyha a kérdésre egyszerűen nem adunk választ. Hanem 934