A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

jelentések születésének a módját: bejön az instruktor, elmondja mit lát, akkor tűnődnek, hogy ezt komolyan vegyék, vagy ne vegyék komolyan, azt mondják, írja le, akkor az alosztályvezető nézi, stilizálják ide-oda, úgyhogy az 3 hét, amíg eljut a Politikai Bizottsághoz. Akkor ezt megkapják felelős elvtársak, és nem történik semmi, semmi! A Minisztertanácsra elhozta az egyik elvtárs, valószínűleg azzal a céllal, hogy ott szellemes replikákra legyen a zsebében egy papír, de a valóságban nem történt semmi. Szerintem ez rosszabb, mert egy párt, annak Központi Bizottsága és a kormány, amelyik igényt tart arra, hogy a nép kormánynak tekintse, az ezt beavatkozás nélkül nem hagyhatja. Én azt mondtam: ilyenkor el kell oda menni, el kell menni! Ismétlem, nem egy ilyen község van, nemcsak erről a községről beszélek, de hát erről kaptuk ezt a nagyon jellemző képet. Ilyen község sok megyénkben van még, el kell mondani, elvtársak, mindenkinek. Persze nem anarchikusán, vagy nem tudom én hogy, de az országban a legismertebb, legfelelősebb, vagy valami címen ott illetékes embernek oda el kell menni! Nem adminisztráció kell, nem rendőrosztag, nem gépfegyver, hanem kiállás kell, beszélni kell. Nagy öröm mindenki számára, hogy nálunk rendszer, hogy a vezetők ott vannak a tömegek között. Az újságban is mindig olvasom, központi bizottsági tagok, miniszterek, egyéb vezetők és mások, akiket vezetőnek kell tekinteni, ott vannak politikai gyűléseken, sorozat-lakodalmakon, szüreti mulatságokon, tanulmányúton, a jóisten tudja, hogy miféle címen, de a legelső ahol ott kell lennünk, ahol harc van, ki kell állni, és képviselni kell a párt álláspontját, a kormány álláspontját. Miért? Azért, mert a mi pártunk van kormányon, mi felelősek vagyunk az emberek sorsáért, és ez olyan jelenség, ami azt aláássa és rontja. A dolgozó emberek életét ássa alá és rontja, el kell menni, és beszélni kell ezekkel a parasztokkal. Itt nem a központi rádió kell nekünk, nem a központi újság és még csak nem is a megyei, szemtől szembe, beszélni kell! Hát nem lehet ezekkel a parasztokkal beszélni? Én például ezekkel a beszédet úgy kezdeném, hogy felraknék 147 q gabonát a vagonra, levinném, behívnám azokat, akik adták, és azt mondanám, legyen szíves adja vissza a pénzt, és vegye vissza a gabonáját, hogy obligon kívül tárgyalhassunk, mert vegyük úgy, hogy maga nem adott semmit az államnak, csak nem gondolja, hogy templomi koldus az állam? És akkor beszélnék velük, rendesen, mint ahogy tisztességes dolgozó emberekkel kell beszélni, akik azonban nincsenek tisztában azzal, hogy mit csinálnak. Mert ezt nem lehet úgy venni, hogy összeesküvés, ez nem bűnszövetkezet, ez nem államellenes maffia, ámbár bizonyára minden községben van jónéhány olyan ember, aki szítja és tudatosan, politikai célzattal csinálja az ilyesmit, de zöme — ez a kétezer paraszt — nem ilyen. Ezt azért mondom, mert nagyon fontos, hogy hogyan lépünk fel, milyen pozícióból, hogy tekintjük az embereket. Nekünk úgy kell őket venni, mint becsületes, dolgozó embereket, akik azonban híján vannak a politikai öntudatnak, az állampolgári felelősségnek. Kötelességünk, hogy ezt pótoljuk. Meg kell mondani: jó, maguk felvitték a padlásra, hát mégis maguk mit gondolnak? Ha mi itt 15 km-re egy nagyobb raktárba holnaptól kezdve mindazt felraknánk, amit mi minden nap maguknak szállítunk — mert a kenyér- és lisztfogyasztás rendesen megnőtt ebben a községben, és mindezek a parasztok mennek a pékhez, és veszik a kenyeret, meg a lisztet, és a padlásukon van az idei termés és a tavalyi termés —, mit szólnának, ha ezt egy nagy raktárba felhordanánk a padlásra? És ha a textilt felhordanánk és minden egyebet, amit mi minden nap, a mi népi államunk maguknak idehord, hogy maguk élhessenek? Mert ahogy azt mi idehordjuk, úgy kötelező maguknak a felesleget odahordani a 773