A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

nál. Főleg az ilyen megkeresett tanintézetek diákjai, egyes tanárai voltak a fő terjesztői itt, Budapesten mindenféle pánikhangulatnak, hogy erőszak van, meg mi lehet ebből stb. Bár a vélemény megoszlott, egy részük tényleg akart menni segíteni, a nagyobbik része talán nem akart. Ezt csak azért említem meg, mert elég rossz volt az ilyesfajta kezdeményezés. Nem beszéltem a pártélet és a mozgalmi élet néhány negatív vonásáról, ami az utóbbi időszakban jelentkezett. Miről van szó? Nekünk vannak politikai tanfolyamaink, szemináriumaink, az ún. napi politikai kérdésekkel való foglalkozások stb. Sajnos az a helyzet, hogy a tanfolyamnak [sic!] egy része megint üres, lapos, ismétlő, unalmas. Már megint kezdenek szolgálatszerűen és kényszeredetten menni az emberek ezekre a tanfolyamokra. Ez csak egy szimptóma. Van más szimptóma is. Osszrendezvényeink számarányán belül arányban nem túl nagy, de számban elég sok a nem sikerült rendezvény. Tudjuk, hogy még fontos pályaudvari fogadásnál is előfordult, hogy négyszáz ember kellett volna és százötven volt. Pl. képzeljék el, hogy milyen kellemetlenül éreztem magam, mikor beszéltem a szovjet katonai vezetőkkel, és megemlítették, hogy a Vörös Hadsereg évfordulójának az ünnepségére

88 sok rendezvény volt. Ok ennek nagyon örültek, de azt mondták, az az érzésük, hogy többet rendeztek, mint szabad lett volna, és ennek következtében előfordult, hogy találkozót szerveztek, az ő katonáik elmentek oda, megtisztelve, lelkes hangulatban, és hat magyar jelent meg a találkozón. Másik esetben előfordult, hogy az ilyen találkozó filmbemutatóval volt összekötve, a tényleg nagyon szép Halhatatlan garnizon c. filmet mutatták be, ott megjelent az ő katonaságuk, akiket erre meghívtak és magyar részről összesen tíz dolgozó jelent meg. El lehet gondolni, elvtársak, hogy egy ilyen nem jól sikerült rendezvény milyen hangulatot vált ki a szovjet csapatokban, és ötven jónak a hatását egy rossz tönkreteszi. A belső pártmunkában is érvényes az, amit általában itt felvetettünk, hogy amihez nem kell nagy elméleti tanulmányozás, azt azonnal meg lehet tenni, tehát egy kicsit több lelkiismeretesség, egy kicsit több felelősség kell, és érezze ezt a legegyszerűbb alapszervi titkár is, hogy ha egyszer valamire azt mondja, hogy ezt megcsináljuk, akkor annak legyen keze, lába. És, ha csak nyolcat képes csinálni, ne vállaljon tizennyolcat, hanem csináljon nyolc rendes dolgot. Ez mindenféle politikai rendezvényre vonatkozik. Vagy pl. egy másik jelenség. Van nekünk tényleg sok élő, eleven, aktív szervezetünk, hát mindenekelőtt ott a pártunk, aztán a szakszervezet, KISZ, nőmozgalom, Magyar-Szovjet Társaság,

89 békebizottságok, tudományos egyesületek és még jó néhány. Kezdenek az érintkezési felületek ismét súrlódni, és nem tudom, nem kellene-e nekünk a kongresszussal kapcsolatban egyik tanulmányozandó kérdésnek felvenni, hogy az egész társadalmi, politikai mechanizmusunk munkáját megjavítsuk. Nem tudom, elvtársak, ilyen szentségtörő gondolatot jó-e felvetni. Mikor a Magyar-Szovjet Társaságról volt szó annak idején, sajnos nem tudtuk kellően tanulmányozni, mert ennek az újjáalakítása felmerült már 1956 decemberében, és valahogy isten nevében újjáalakult. Ennek vannak alsóbb szervei, lefelé mindenfele bizottságai stb. Van néhány ilyen dolog, amelynél felvetődnek ezek a kérdések. A békebizottságnál a Politikai Bizottság már nem is csinálta, hogy legyen egy országos, reprezentatív békebizottságunk, és ez lehetőleg ne legyen tömegszervezet, amelynek alsóbb bizottságai vannak és instruktorai, instrukciói és nem tudom én még mi, ami még ezzel jár. Egy ilyen csapást kivédtünk a Minisztertanácson, ahol a PTO ellenzése után a gyermekvédelmi bizottságnak a fő szervező 70