A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

Előre tudunk menni azért is véleményem szerint, mert a munkásoknak a nagy tömegei az elmúlt két és fél év alatt azért megízlelték azt, hogy milyen eredményt hoz a saját munkájuk. Én nem akarok túlozni, elvtársak, de van néhány olyan jelenség, ami figyelmeztet bennünket, hogy a vezetést minden szinten meg kell javítani, s én nagyon-nagyon egyetértek a beszámolónak ezzel a részével. Véleményem szerint és véleményünk szerint a kerületben a munkások között nagyon komolyan erősödik a gazdának a szeme, a gazdának a fogalma a közös tulajdonnal kapcsolatban, nagyon erősödik az az érzés, hogy a kollektíva iránt felelős és ezt sok-sok példa mutatja. Ma már, elvtársak, egy sor területen komolyan, szinte ösztönösen, minden irányítás nélkül fellépnek a társadalmi tulajdon ellen vétőkkel szemben. Néhány üzemben, elvtársak — én egy iparágat említenék meg, a téglagyártást, építőanyagipart —, olyan tendenciák mutatkoznak, hogy jó néhány évtizedes elmaradott fogalmat, elképzelést fel tudunk számolni. Hozzá kell tennem, nem az igazgató, esetek többségében nem a pártszervezetek vezetik ezt, hanem a munkásoknak csaknem ösztönös igyekezete. Egynéhány példát. Mi hosszú időn át nem tudtuk felszámolni a technika, az új technika iránti ellenvetést. Van olyan példa, hogy 1951-52-ben próbáltunk gépesíteni, pl. a kihordóknál, hát csaknem enyhén szólva összetörték a gépet. Ma téglagyáraink sorozatában megindult egy olyan folyamat, hogy a kisgépesítés rendszerével [az] egy főre eső termelékenységet 50-60%-ra fel tudjuk emelni. Megmondom, elvtársak, azt is, hogy nekünk a kezünkben voltak éveken keresztül olyan mutatók, hogy a szállítási kapacitásunk egy négyzetméterre 700 tégla - a szakemberek ezt ismerik. A Szovjetunióban vagy egy sor népi demokratikus országban is 1800-2000 téglát számítottak egy négyzetméterre. Ma a munkások fogtak hozzá nagyon komoly üzemi tanácskozásokon, néha a mesterrel, néha egyes igazgatóval szemben, hogy hogyan tudjuk nálunk is megjavítani azt a feltételt, hogy mi is ezt a szűk kapacitást meg tudjuk oldani. A probléma itt, elvtársak, az, megmondom őszintén, hogy az esetek többségében mi is tudtunk ezekről a lehetőségekről, tudtak az iparnak a vezetői is, és nagyon sokszor nem volt bátorságunk — és ma sincs bátorságunk —, hogy mi kezdeményezzük ezeket a dolgokat. S a munkásoknak a mozgása figyelmeztet bennünket. Egyes új normák alakulnak ki véleményünk szerint más kérdésekben is. Elvtársak! Százszámra tehető a kerületben azoknak a munkásoknak a száma, akik az állam, a kormány vállalatáról a terhek egy részét le akarják venni. Ilyen a lakásprobléma is. Tucatjával és százával jelentkeznek, hogy a pénzüket oda akarják adni, hogy megosszák az állammal a gondot. Még egy komolyabb figyelmeztetés a kultúra felé való fordulás. Évek óta nem tudtuk elérni egyik-másik viszonylag elmaradottabb iparág, azok munkásai között, hogy valami komolyabb színművet megtekintsenek és kulturálódjanak. Ma egyik-másik gyárban, pl. az újlaki téglagyárban minden hónapban megszerveznek egy-egy ilyen képkiállításnak a megtekintését. Ötszáz munkás közül elmegy nyolcvan. Vagy a Parlament meglátogatásában részt vesznek százan. Véleményünk szerint ez hihetetlen komolysággal visszahat az üzemben a termelésre. Még egy dolgot említenék, az ifjúság kérdését. Azt hiszem, az ifjúság között, elvtársak, talán még nagyobb türelmetlenség üti fel a fejét, talán még nagyobb mértékben akarnak segíteni, s a hangulatuk összehasonlíthatatlanul jobb, mint évekkel ezelőtt. S még szélesebb mértékben ütközik ki a műszaki fiatalok közt. Kutatnak, keresnek, és nagyon nehezen adunk, vagy adnak nekik segítséget. Elvtársak, én nem általános dolgokat vetettem fel, felvetettem tendenciát. Túlzás 67