A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

lenne, ha azt mondanám, ez általános dolog, ami mindenkit érint, vagy a többségét a munkásoknak, ezek olyan tendenciák, amit hajói vezetünk [sic!], nagyon komolyan előre tudunk jutni. Miért vetem fel ezt a vezetés kérdésével kapcsolatban? Elvtársak, én azért vitatkoznék itt egy néhány dolgon. Mi ténylegesen a Kiss elvtárssal odaszóltunk Szurdi elvtárshoz, hogy az ipar — tehát az ipari minisztériumok — föl vannak-e készülve, hogy a munkások között jelentkező akaratot, hajlamot megfelelően le tudják vezetni. Szóltam. Véleményem szerint nincsen felkészülve az ipar ebben a kérdésben úgy, ahogy mi ezt elképzeljük. KÁDÁR JÁNOS elvtárs: Óriási különbség levezetni, vagy vezetni. A levezetésre a képesség megvan. MOLNÁR ERNŐ elvtárs: Ez nem ilyen egyértelmű dolog, hogy csak a KGM vezet, hát azt a párt vezeti. Elsősorban ott is kéne műszaki területen valamit, illetve többet csinálni. Ez a fontos. Elvtársak! Fock elvtárs kint volt a héten a Szállító Berendezések Gyárában. Ott 1200 silókombájn helyett vállaltak 1400-at. Ugye tudomásul kell venni, hogy a tervet kiadták január végén. A probléma, hogy rendkívül komoly kooperációs problémák vannak, és tudnánk talán többet is csinálni. A Hajógyárban nincs rend, amit mi titkolunk. Na most, itt lent ilyen ellentmondások keletkeznek és születnek. Sokszor bíráltak bennünket a területen, az alsóbb szerveknél, mikor ott dolgozunk, joggal, a munkások is bírálnak, hogy van olyan hangulat, hogy a Központi Bizottság vonalával, politikájával egyetértenek, ez így igaz általánosságban is, csak lent a helyi vezetők azért nem úgy dolgoznak. Hát, elvtársak, milyen ellentmondások vannak? Egy: azok az ellentmondások, hogy januárban, vagy még talán ma sincs egy sor helyen tisztázva, hogy mit fogunk gyártani. Hát itt van a textilipar. Mi általánosságban, ha jön egy határozat, kimondjuk azt helyesen, hogy a termelékenységet emelni kell, az önköltséget csökkenteni kell. Nem mondom, hogy rendkívül nagy gond a III. kerületben is — ahol az ország kikészítő iparának a többsége van —, hogy hogyan oldjuk meg azt a feszültséget, hogy a termelékenységet emeljük. Elvtársak, akármilyen objektív dolgok vannak, megrendelés és egyéb, ott az egy munkás [sic!] és ennek alapján az ezer-ezer munkás vitatkozik velünk, hogy adjuk meg ennek a lehetőségét. Olyan helyzet van a Budapesti Harisnyagyárban, hogy a munkások — 1200 ember dolgozik ebben a gyárban — megosztják egymással a munkát, vállalják a heti 42-44 órás munkahetet, azért, hogy ne kelljen elbocsátani ötven vagy száz embert. Na most, ezek az összeütközések azért, elvtársak, bizonyos politikai ellentmondásokat is előidéznek, amire válaszolni nagyon nehéz. Persze, véleményem szerint, általában az iparban pontosabban, jobban kellene megnézni, illetve törekedni arra, hogy ezt a nagy kezdeményezést fel tudjuk használni, illetve fel tudjuk fogni, vezetni tudjuk. Én, elvtársak, lehet, hogy nem jól értelmeztem, Török elvtárssal vitatkoznék én is egy kérdésben. Mélységesen egyetértek azzal, és én azt hiszem, ez nagyon komoly előrejutás, hogy a családi pótlékot felemelték az egész országban. Tényleg a nagycsaládosoknak a helyzete nagyon nehéz. De én megmondom, a kerületben is vitában állunk ebben a kérdésben egy csomó elvtárssal, hogy mi az a határ, ameddig el tudunk menni. Az értékmérő a munkások között: amit én teljesítek és a másik munkás. És nem az, ugye, hogy kinek milyen szükséglete van. Ez az általános mérce. Ugyanis én azért vetem itt fel ezt a kérdést, mert lehet, hogy tévedek. Mi a kerületben ezt a kérdést úgy magyarázzuk, hogy most az erőviszonyainkhoz képest komoly gondoskodás történt, a további előrejutás a nagycsaládo68