A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

ség a szakmai vonatkozásokban is, amit majd később két példával szeretnék illusztrálni. A harmadik, hogy bizonyos átrétegeződésre van szükség, az eddig megszokott, ha szabad ezt a szót használnom, szakmai hierarchia tekintetében. Itt elhangzott a vitában, hogy bizonyos fokig félő, hogy példának okáért a szakmunkások három különböző módon és annak megfelelően háromféle formációban kerülnek majd ki. Az egyik a továbbra is megmaradó, hiszen mindenki egyetértett azzal, hogy igen jó munkát végeztek az MTH intézetek a mai ipari tanulók nevelésében, és ennek még meg kell maradni nagyon sokáig; tehát egy része, igen nagy része, szám szerint talán 110-120 ezer fő évente a fiatalok közül ebben a szakoktatási rendszerben nyeri el a szakmunkás képesítését. A másik lenne ez a javaslat szerinti szakközépiskola vagy szakgimnázium. Szerintem teljesen igaza van Kádár elvtársnak abban, hogy [az] elnevezés másodrendű, de lényegében itt a szakközépiskola kifejezés jobb, és a harmadik pedig az a fajta szakmunkás lenne, aki az általános gimnáziumokban 5+l-es, előzőleg pedig minden középiskolába kerülő gyermek oktatásában vettek részt, [sic!] Az általános iskolák politechnikai oktatásán keresztül jutna el, és így egy további egy- vagy kétéves utóképzéssel nyerné el a szakmunkás oklevelet. Énnekem az a véleményem, aki az iparban dolgozom, és főképpen az ottani követelmények szemszögéből tudom megítélni a dolgokat, hogy az nem hogy káros volna, hanem egyenesen szükséges és helyes. Nézzük meg egy kicsit, hogy az ipari fejlődésben hol tartunk, és hová akarunk haladni. Vegyünk egy szakmát: a hengerészt. A hengerésznek idáig az volt a fő eleme, hogy rendkívüli ügyességgel tudta az izzó vasat fogóval nyomni, kezelni. Ez az ügyesség nála sokszor életvédelem volt. Egy...

37 hengerész Ózdon, aki úgy hengerelt, hogy dobálta maga körül a vasat, ha nem elég ügyes volt, esetleg ott égett meg. Nézzük meg ezzel szemben, hogy 15-20 év óta olyan hengersor, ahol erre szükség van, olyat már nem építenek, ellenben építenek olyasmit, ami most Sztálinvárosban épül a közeli hetekben, ahol üvegfülkéből irányítják a munkát, televíziós adókkal figyelik a munkamenetet, és semmiféle kézügyességre nincsen szükség. Ellenben szükség van kontrolatív készségre, szükség van erre a borzasztó bonyolult szerkezet hibáinak gyors felismerésére, nem állhat ott mindig egy mérnök, még csak technikus sem, a szakmunkásnak tehát olyannak kell lenni, aki a magasabb műszaki területek felé legalábbis már olyan mértékben képzett, hogy ezekkel a bonyolult berendezésekkel szemben meg tudja állni a helyét. Az a bizonyos kézügyesség, amire az ipar nagyon sok ágában szükség van, az összefügg tulajdonképpen a kézműiparral. Én nem mondom, hogy erre nincsen szükség, vagy a jövőben nem lesz szükség, de a szakmunkások bizonyos rétegeinél ez már másodrendű kérdéssé válik. Vegyünk egy másik bonyolult területet, a szerszámkészítés módját. A szerszámkészítő szobrásszerű ügyességgel kell hogy dolgozzon, ha akár egy süllyesztéket, akár egy kivágószerszámot, akár egy más ilyen bonyolult szerszámot kellett, hogy megalkosson. Ma ezt az ügyességet kezdik átvenni az autográf marógépek, a csiszológépek és száz más olyan gép, amelyik már kézügyességet bizonyos fokig már nem igényli annyira, ellenben igényli a bonyolult számításokat - sokszor ott a helyszínen kell számolni a beállításokat ilyen gépeknek a kezelésénél. Mi most állunk be a diesel forgattyús tengelyek gyártására, olyan két csap-marógépet fogunk kapni, ahol előre meg van mondva, hogy legalábbis egy mérnököt állítsunk be a gépre, mert annak hiányában azt a gépet rendesen üzemeltetni nem lehet. Szovjetunióban, akik kint jártak, azok tapasztalták, hogy ilyen gépeken tényleg technikus vagy mérnöki képzettségű emberek dolgoznak. Bonyo614