A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

attól, hogy egyszerűen mondjuk csak, hogy csökkentsük, csökkentsük, attól még a tananyag és a fiatalok túlterhelése nem fog lecsökkenni. Van olyan gondom is, elvtársak, hogy a pedagógusoknál ez a nagy követelmény nincsen mindenben megalapozva. Őnáluk is túlzottan magas még a kötelező óraszám. Nincsen még rendszeressé téve a szakképzésük, nincsen nagyon sok helyen ezekhez megfelelő feltétel biztosítva, és ha mi azt akarjuk, hogy a pedagógusok tényleg központi figurákká váljanak, mint ahogy Kállai elvtárs itt lerögzítette — és gondolom, hogy ez a Központi Bizottság álláspontja lesz —, akkor ezen a téren nagyon nagy figyelmet kell fordítani. Gondot okoz nekem, elvtársak, továbbá ez az egész oktatási reform anyagi fedezetének nemcsak az előteremtése, hanem a pontos meghatározása majd, hogy hova fordítsák és hova használják fel. Tudniillik itt majd rendet kell egy kicsit teremteni, hogy hogy is lesznek azok a tanműhelyek, gyárban, vagy az iskolákban. Mert minden iskolát ellátni tanműhellyel, az egy nagyon nehéz dolog. Igen, én értem, hogy nem, de azért ahány igazgató, ahány ember, az mind más vérmérsékletű, Ilku elvtárs.

19 És ez a gyakorlatban úgy jelentkezik, hogy az én apám, aki Kispesten szakmaközi bizottság elnöke, az eljött Csepelre, és azt mondta: hát ide figyelj, fiam, adjál nekem egy kis esztergapad-félét, meg egy ilyent, meg egy olyant, mert én patronálok nem tudom mennyi úttörőt. Aztán egy másik öreg szaki is eljött, hogy ez kell, meg az kell, meg ilyen kell, és ha az ember ad, akkor kijelenti, hogy nekem nem ilyen vacak kell, nekem rendes kell. Mert tényleg annak, hogy rossz dolgokat adjunk, annak nincs értelme, ha jó dolgokat adunk és karbantartjuk, az nagyon sok pénz, elvtársak. Itt volna egy lehetőség, a selejtesítési törvénynek

20 a megfelelő alkalmazása — nem is akarok részletekbe belemenni —, arra gondolok, hogy pontosan tisztázzák, mi az, amit a gyár adhat, meddig mehet el, hogy legyen az a patronálás és így tovább, így tovább, mert lehet, hogy kétmilliárd forintot fogunk ráfordítani a dologra, s a valóságban a dupláját, vagy ennél sokkal többet. Azt gondolom, elvtársak, hogy nagyon nagy gond hárul azokra az elvtársakra, szakemberekre, akik ezeknek az irányelveknek a gyakorlati alkalmazását kell, hogy végrehajtsák, s egy kicsit itt nekünk előbbre kellene gondolni. Lehet, hogy butaságot mondok, de nekünk most nagy ambícióink vannak a szakképzéssel, egyes fiatalembereknek később több szakmával való megtanítására. De ez úgy jelentkezik, hogy az életben megy egy folyamat végbe az automatizálás felé, a szalagrendszerek felé, a zártciklusok és egyéb felé, mi pedig minden fiatallal akarjuk a szakmát tanítani. Ez az életben hogy jelentkezik? Mondom, lehet, hogy rosszul, mert nyilván más arányok lesznek a produktív és improduktív munkások között, a munkások és alkalmazottak között, a kiszolgáló személyzet és a tényleges produktív személyzet között, úgyhogy ezeken a dolgokon kicsit perspektívában is kellene előre gondolkozni. Megmondom, elvtársak, azóta töröm a fejem ezen, amikor tavaly jártam a Simca-gyárban Franciaországban - ez autógyár. Mi csak azt látjuk, hogy az autókon új karosszéria van, meg mit tudom én, ilyen változat, meg olyan változat, de ez a gyár, elvtársak, a keréknélküli autót csinálja már, ilyen légpárnás autót, ők maguk sem tudják, hogy ez be fog válni, vagy sem, de ők már 20 évre előre gondolkoznak, és légpárnás autónak van már kész majdnem a modellje, vezérműve, meg radarkészüléke, meg mit tudom én micsoda. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a tőkés nagyon előre gondolkozik, nem 5 évre előre, hanem 20 vagy 30 évre előre gondolkozik. Ezek azonban részkérdések, bár fontosak. Én úgy gondolom, elvtársak: az a munka, ami idáig történt ezen a téren, nagyon 574