A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

feladatok nagyobb szervezettséget kívánnak, és ez a gépállomásokon nincs meg. Egy példát szeretnék felhozni. Minálunk a gépállomás csépelt, mert a határozat azt mondja, hogy a tsz ne vegyen cséplőgépet, azt szeretném, hogyha egyszer valaki megmagyarázná nekem, hogy miért nem? Miért nem tarthat cséplőgépet a szövetkezet, ha már más gépet tarthat? A gabonát úgyis odaadjuk az államnak, nem tesszük azt el. Az állam gabonája hol veszik el? Azt mondja a gépállomás, hogy háromévenként lehet és cserélnek dobsínt. Az első dobsínnél bennmarad egy csomó gabona a szalmában, ami az államé és a termelőszövetkezeté is. Csökken a napi teljesítménye a gépnek, kb. 33%-kal, egy csomó üzemanyag fogy el, és mégis bennmarad a gabona. Azt hiszem, hogy se az államnak, se a tsz-nek az érdeke, hogy ilyen munka folyjon. Persze nem feltétlenül szükséges a gépállomáson másod-dobsínnel csépelni, de ha nálunk megcsinálják ezt, akkor még inkább máshol, és tessék Fehér elvtársnak vizsgálatot indítani, hogy mennyi gabona marad benn a cséplőgépben. Ez nem volt soha a cséplésnél azelőtt, mert a paraszt kizavarta volna az udvarából, és nem jöhetett volna többet be az a cséplőgép annak a gazdának az udvarába. Nálunk, Magyarországon a szövetkezetekben a szocializmust építjük, nyugodtan odaereszthetjük a gabonát a szalmába, mert hát a kicsire nem adunk, pedig nagyon sok gabona vész így el. A gépállomásokon még mindig kevés a betakarítógép, és én szeretném felhívni a KB figyelmét és akiket illet, hogy ugyanakkor hivatkoznak arra, hogy nem tudunk csinálni elég vetőgépet, betakarítógépet, ugyanakkor a MEZŐSZÖV-öknek a telepei tele vannak olyan kisgépekkel és mezőgazdasági eszközökkel, ami senkinek sem kell. És ezt még mindig gyártják. Ami az építkezések kérdését illeti, az idén nagyon szépen fejlődött az építkezés a szövetkezetekben, azonban itt az a hiba, hogy a szövetkezetek csak az államtól várják az építkezésnek az anyagát. Persze meg kell mondani, hogy az, aki az állam költségén építkezik, jobban jár, mintha a saját költségén építkezne. Jobban jár azért is, mert ha a tsz új anyagot vásárol saját pénzén, annak egyharmadát elengedik vagy jóváírják. Ha a tsz saját maga éget téglát, vagy összeszedheti a parasztoktól az elfekvő rönköket, és felfűrészelné, vagy a saját erdejéből tudna építőanyagot szerezni, azután nem kap semmit. Nem ösztönzi a jelenlegi 3004-es rendelet arra, hogy saját erőből építsen. Javasolnám azt, hogy valami olyan megoldást kell találni, hogy azok a tsz-ek, akik saját anyagi eszközökkel építkeznek, gondolok arra is, hogy még azért is államilag kellene segítséget adni, hogyha valahol összedöntik a parasztoknak az istállóját, és új, nagy istállót építenek. Mert vannak már, akik ebbe belemennének, olyan parasztok. Tehát ezt kellene jobban segíteni, és nem egy helyben topogni, hogy államilag nem tudunk elég segítséget, anyagot biztosítani, ha egyébként a kapacitás meglenne már. Kádár elvtárs is a szakmai továbbképzést úgy képzelte el, amit én is segítek, hogy nem mindig az dönti el, hogy végzett-e az elnök tsz elnökképző iskolát, vagy a párttitkár pártiskolát. Én megnéztem a Termelőszövetkezeti Tanácsnál, hogy a zsámbéki tsz elnökképző iskola végzett hallgatóinak a fele sem dolgozik jelenleg azon a területen, amit tanult. És nagyon sok pénzbe került az az államnak. Most felmerül az a kérdés, hogy a most, idén alakult tsz-nél ki tudja megmondani, hogy ki lesz az alkalmas személy arra, akit elküldtünk az iskolára? Én azt találnám a legeredményesebbnek mostan, hogy minden megyében és járásban vannak jobb, régi szövetkezetek, ahol ilyen tapasztalatcsere-félére ülnének össze az új tsz-elnökök, mert nagyon sok olyan dolgot elsajátíthatnának, ami soha sem jutna eszükbe önmaguktól. Itt mindjárt hozzá szeretném tenni, hogy hozzám most már a fél 338