A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

még mindig sírtak az elvtársak, hogy nagyon nehéz, még valamit csináljunk. S az egyik nap, amikor a munkaerő-közvetítésnél megnéztük, akik jelentkeznek, azt a megállapodást kötöttük pártszervekkel, tanácsszervekkel, hogy ha akárhány olyan ember van, aki jelentkezik munkát kérni, akinek kenyérre kell, aki családfenntartó, én ott rögtön megadom, hogy felvegyék az üzembe munkásnak. Harmincötén voltak, akik munkát kértek. A 35 között egy sem volt ilyen, és amikor azt mondták, hogy a kertészeti vállalat 15 munkást kér 45 forintért naponta virágültetéshez, gereblyézéshez, foldhordáshoz, akkor — így, ahogy mondom, elvtársak — egyetlen egy sem jelentkezett. Azt kell mondanom: itt már nem arról van szó, hogy nem tud mit enni. Elmondtam nekik, hogy ugyanazért a forintért, amit ott kap, vagy a mezőgazdaságban, vagy az építőiparban kap, azért is ugyanúgy adnak a boltban nejlonzoknit, meg körömcipőt. Hát miért nem megy el oda dolgozni? Miért csak oda, amit maga elképzel magának. Azt mondja: megvan a megélhetési lehetőségem, mert dolgozik az apám, dolgozik a bátyám. Itt van az, amit Kádár elvtárs mondott - és ez az utolsó dolog, amire ki szeretnék térni. Volt arról szó — Fock elvtárs érintette, és Kádár elvtárs is kitért rá, és helyeslem —, hogy bekerüljön az irányelvekbe, hogy a gazdasági vezetésnél még mindig van hiba, és van olyan törekvés is, hogy bizonyos központosítás legyen. De meg kell mondani, elvtársak, hogy nálunk, amikor 1957-ben bevezettük az új tervezési rendszert, felém a párt és a kormány azt mondta, hogy ilyen termelési érték, ennyi forint béralappal. Én ezt már nem bontom le a vállalatok felé, hanem azt mondjuk: kérem, naturális mutatókban ennyi pár cipő, ennyi ruha stb., és kap hozzá ennyi bért. Igen ám, mi a létszámot nem mondjuk meg, de az ellenőrzés során kiderül, hogy a termelékenységi szám — ami a minisztériumnak elő van írva, az önköltség szintén elő van írva — egyes vállalat vonatkozásában nem nő, az önköltség viszont nő, és ugyanakkor a létszám is. És mikor mi ellenőrzünk, az élő, meg a holtmunka arányát együttesen nézzük, ott, ahol az ellenőrzés azt mutatja, és be tudják bizonyítani, hogy ténylegesen a választék növekedése, az anyagtakarékosság, a minőség javítása szempontjából kellett, hogy ennyi embert felvegyenek, minden további nélkül azt mondjuk: rendben van. De legyen valami ellenérték. Ne az következzék be, amit Kádár elvtárs helyesen mondott, hogy a 8 hónap tényszámai alapján 9%-kal nőtt Magyarországon a reáljövedelem, de ugyanakkor a könnyűiparban pl. van 3 ezer munkás, akikre véleményünk szerint nem lenne szükség, ha megfelelő módon osztanák el a termelést, és azok, akik már régen dolgoznak, akik a törzsgárdát képezik, azok foglalkoztatottságát biztosítanák, akkor felesleges létszámnövelésre nem kerülne sor. Akkor azt az elképzelést, amit a kormány helyesen mondott, a párt előírt — hogy legalább 2% reálbérnövekedés bekövetkezzék —, biztosítani tudnánk. De mi történik? A globális béralapot mi nagyon keményen tartjuk, mert az még súlyosabb lenne, ha túllépnénk. Az összbéralapon belül vagyunk, de ugyanakkor ez az összbéralap 3000-rel több munkás között oszlik el. Ha családokat nézünk, akkor családi vonatkozásban nagyon jó dolog, hogy az apa is dolgozik, meg esetleg még a fia is dolgozik, aztán még a lánya is lemehet, mert egy családon belül akkor már az összjövedelem nő. De ahol erre nincs mód és nincs lehetőség, akkor az csak azt látja, amire az elvtársak azt mondják, nem ezt akartuk, a törzsgárdánál ez ne következzék be. Nehezen tudjuk neki megmagyarázni, amikor a számokat olvassa az újságban 9% reálbér-növekedésről, és kérdi, hogy van ez, mert hát én ennyit kaptam tavaly, most meg ennyit kapok, hát hol van ez a százalék. Úgyhogy ezért mi most nagyon szigorú elszámol257