A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

gyantagyárban a fejlesztést ugyanarra a profilra. Ők is kérik hozzá a beruházást. Ezeket kellene, hogy a Tervhivatal egyértelműen elrendezze, hova tartozik ez a profil, kinek kell a beruházási összeget, a szakembereket stb. biztosítani. Ugyanez vonatkozik a Nagytétényi Gumigyárra. A Nagytétényi Gumigyár gyártja a gazdacsizmákat, a gumicsizmákat. Azt mondták valamikor, hogy ez a profil a könnyűiparé, a nehézipar mást fog gyártani. A Tisza Cipőgyárban elkezdtük az intézkedést, folyik a beruházás, és most a Nagytétényi Gumigyár azt mondja: nem, ez nagyon gazdaságos, ez jövedelmező. O erről nem akar lemondani, de valakinek igazságot kell szolgáltatni olyan értelemben, hogy egyértelmű legyen, vagy fejleszthetem a Tisza Cipőgyárat, vagy azt mondják, ez a vegyiparé, és nekem ehhez semmi közöm. Ilyen vonatkozásban kellene egyértelmű állásfoglalásnak történni. Nemcsak a Tervhivatalnak van itt, véleményem szerint, nagyon nagy feladata, hanem — most, az új termelői árrendszer bevezetése után nagymértékben kitűnik, nálunk, a könnyűiparnál van tapasztalat erre — a minisztériumoknak is nagymértékben figyelembe kell venni, hogy a következő időben egy iparágon belül milyen vállalatnak milyen profilt ad. Kiderült, az első féléves tényszámok vizsgálata alapján, hogy ugyanazt a férfiöltönyt gyártja a Vörös Október Férfiruhagyár és a Szegedi Ruhagyár is. A Szegedi Ruhagyár 3 és fél százalékkal nagyobb önköltséggel állítja elő, amiért ugyanazt a forintot kapja az állam - mert diktált az árrendszer vagy a fogyasztási árrendszer fix. Ezt feltétlen figyelembe kell venni. Ha már valahol egyszer Magyarországon elő tudják állítani azt az öltönyt olcsóbban, oda kell adni, és azt kell mondani, hogy a Vörös Október Férfiruhagyárnak kell ezt termelni, és Szegednek majd adunk valami mást. De tudnék erre sok konkrét példát felsorolni, és ezt fő feladatnak tartjuk, mint tartalékot. Vita van most az önköltségnél, a termelékenységi számoknál. De ha ilyen lehetőségeket felhasználunk, és intézkedéseket teszünk, akkor biztos, hogy a tervkészítés időszaka alatt meg tudjuk teremteni a feltételt. Javasolnám, hogy az időalap

72 csökkentéséről feltétlen legyen szó az irányelvekben. Mire gondolok? Olyan értelemben, hogy a feltételt teremtsék meg az egyes iparágak a műszaki fejlesztéssel, a termelékenység növelésével, újítások, jó módszerek, ésszerűsítések elterjesztésével. Egy csomó szervezeti intézkedést lehet tenni annak érdekében, hogy elérjük, vagy legalább kilátásba helyezzük — ha előbb nem, de a második ötéves terv végére — a lehetőségét az időalap csökkentésének. Mire gondolok? Nagyon nagy probléma a nők foglalkoztatottsága. Nincs itt a teremben egyetlen egy olyan megyei titkár, aki már engem fel ne keresett volna személyesen, hogy létesítsünk könnyűipari üzemet. Hát mondanom sem kell, hogy erre semmiféle mód és lehetőség és — véleményem szerint — szükség sincs. Elmondom az elvtársaknak — nem fognak velem minden vonatkozásban egyetérteni —, de úgy érzem, nem szabad a köztudatba bevinni, hogy Magyarországon egyik megyében 5000, a másikban 10 000 munkanélküli van. A legkülönbözőbb számokról — már olyan is van, ahol 30 000, sőt 40 000 munkanélküliről — beszélnek. Véleményem szerint ennek a negyedrésze, talán még annyi sem, aki a szó szoros értelemben munkanélküli jön számításba [sic!]. Ennek egynek se kenyérre kell a kereset, hanem kalácsra. Mert amikor mi azt mondjuk, hogy nem az általad elképzelt munkahelyen kapsz munkát, hanem elmehetsz virágot ültetni és kaphatsz 45 forintot egy napra, akkor azt mondják: jaj, attól piszkos lesz a kezem. Én csak varrógép mellett szeretnék ülni. Konkrét példát mondok: Sztálinvárosban mi építettünk 3 könnyűipari üzemet. Ott most már 1600 nőt tudunk foglalkoztatni. De 256