A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

olyan dolog, hogy az elkövetkezendő 4-5 esztendőben — énszerintem — nekünk ezzel a kérdéssel nem kell foglalkozni. A családi pótlék rendszerünket jó volna még valahogy tökéletesíteni, és majd lesz is rá mód valamikor, nem hiszem, hogy az ötéves tervben; vagy ha igen, akkor is úgy csináljuk meg, hogy ne utaljunk rá, ne kötelezzük el magunkat, és nagyjából ugyanez a helyzet a nyugdíjjal is. Elvtársak! Tényleg, nyugdíjrendszerünk most olyan, hogy —nem kell itt kiállni, és dicsekedni ország-világ előtt — jó a nyugdíjrendszerünk. Vannak kisebb hibái, és majd lehet azon javítani úgy is, ha az irányelvekbe nem vesszük be, de itt megint arról van szó, hogy ha nekünk van anyagi eszközünk — és majd lesz —, akkor arra törekedjünk, hogy a bérrendszerünket tökéletesítsük, a szocialista elosztás elvének még következetesebb érvényesítését szorgalmazzuk, méghozzá úgy, hogy bérrendszerünk tökéletesítése ösztönözzön a szakképzésre, és tényleg a munka szerinti elosztás elvének még következetesebb érvényesítését szolgálja bérrendszerünk. Minden eszközt, ami rendelkezésünkre áll, szerintem erre kellene felhasználni. Persze szociális dolgokkal is törődni kell majd. S ha lesz erőnk, akkor jó, de az irányelvekbe ezt én most nem venném bele. Lehet erre utalni, de nem ilyen kategorikusan és nem ilyen egyértelműen. Még egyetlen egy szót, tisztelt Központi Bizottság, azzal kapcsolatban, amit Fock elvtárs itt az aktivitásról, munkamódszerekről és a többiről tett szóvá. Hát a pártkongresszus után egy esztendőnk marad még a hároméves terv teljesítésére. Nagyon sok jó tapasztalat van, és a feltételek valóban adva vannak ahhoz — különösen, ha még egy kicsit javítjuk a munkát —, hogy a hároméves tervet tisztességgel teljesítsük, s rendben hozzá tudjunk fogni az ötéves terv teljesítésének elkezdéséhez. Azonban van itt egy dolog, elvtársak, amit énszerintem érdemes szóvá tenni, és érdemes rajta gondolkozni, ez pedig a következő: nekünk éveken keresztül az volt az egyik legnagyobb gondunk, hogy a munkásoknak az aktivitását hogyan növeljük, hogyan fokozzuk. Ez volt a legnagyobb gond. Az egész politikánk véghezvitele szempontjából ez döntő kérdés. Én nem akarom elkiabálni a dolgot, de felelősséggel merem állítani, hogy a dolgozók aktivitása, termelési aktivitása, meg politikai aktivitása is — tényleg ne használjuk ezeket a szavakat, amiktől Kádár elvtárs mindig óv és teljes joggal, hogy „legjobb", meg „legtöbb" stb. — jónak mondható. A politikai és termelési aktivitás jónak mondható. A dolgozók hangulata jó, szívesen dolgoznak, lelkesen dolgoznak, jó a hangulat. Na most, van itt egy olyan tényező, amelyik még mindig abban az irányban hathat — persze tovább lehet fokozni ezt a lelkesedést —, de vannak már tényezők, amelyek már hatnak, és gátolják a dolgozók további kezdeményezését, lelkesedését. Elvtársak, persze nem lehet sommásan elintézni a dolgot, de itt van tennivalója a pártszervezeteknek, gazdasági vezetőknek, szakszervezeteknek, együttesen nem nagyon sokat tettünk annak érdekében, illetve még mindig keveset tettünk annak érdekében, hogy ezt a meglévő jó kezdeményezést felkaroljuk és továbbfejlesszük. Keveset teszünk. Általában megvan az minden taggyűlésen és szakszervezeti gyűlésen, meg mit tudom én, kollégiumokban, minisztériumokban beszélnek erről — és ez jó dolog —, hogy ténylegesen fel kell karolni a kezdeményezéseket. A termelési tanácskozásokon és másutt is, nagyon jó tapasztalatok vannak, de rossz tapasztalatok is vannak. Most már nem lehet a kezdeményezést úgy általában fokozni és felkarolni úgy általában, hanem ott kell, ahol az emberek adva vannak, ahol megmondják, hogy mit akarnak tenni, és szerintük mit kell tenni annak érdekében, hogy egyik vagy másik üzemben jobban menjen a munka - ott kell felkarolni. 191