Lakos János: A Szapáry- és a Wekerle-kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1890. március 16. - 1895. január 13. 1. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 33. Budapest, 1999)

Bevezető tanulmány A SZAPÁRY-KORMÁNY MEGALAKULÁSA ÉS PROGRAMJA Tisza Kálmán miniszterelnök 1875-től tartó, már-már megingathatatlannak tűnő hatalmi helyzetét az 1889 elején lezajlott véderővita alaposan megrendítette. A politika íratlan játékszabályai értelmében — miként kortársai is hangsúlyozták — le kellett volna mondania,

1 de ő — úgy látszik — maradni akart, és maradhatott is, mert az uralkodó és tanácsadói előtt még mindig ő tűnt a legalkalmasabb személynek a kiegyezéssel teremtett közjogi viszonyok védelmére. Maga próbálta meg merev, sokat bírált kormányzati politikájának módosítását. Helyzete azonban nem stabilizálódott. Átalakított kormányán belül ellentétek feszültek, az ellenzéki pártok pedig kíméletlen hadjáratot indítottak lejáratására. Korabeli véleményekhez csatlakozva újabb történelmi összefoglalónk szerint is a kormányfő — felismerve politikai lehetetlenné válását — a véderővitát követően határozta el lemondását, és csak a számára megfelelő visszavonulást biztosító lehetőséget kereste, amelyet az ún. honossági ügy, Kossuth Lajos állampolgárságának kérdése szolgáltatott számára.

2 A honossági ügy egy tíz évvel korábbi törvényben gyökerezett. A magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló 1879:50. te. 31. §-a szerint ugyanis az a személy, aki a magyar kormány vagy a közös miniszterek megbízása hiányában megszakítás nélkül tíz évig a Magyar Korona Országain kívül él, és az illetékes hazai hatóságnak vagy az osztrák-magyar konzulátusnak nem jelenti be szándékát állampolgárságának fenntartására, elveszíti azt. Az emigrációban élő és a dualista rendszert következetesen elutasító Kossuth természetesen nem tett eleget a törvény rendelkezésének, így 1890 elején a hontalanná válás veszélye fenyegette. Ennek az időpontnak a közeledtével az ellenzék mozgalmat indított érdekében. A kormánypárt sem nagyon akarta vállalni a nemzeti hősként tisztelt Kossuth „kihonosításának" ódiumát, és — úgy tűnik — Tisza maga is komolyan szembenézett a problémával. Külön tanulmányban

3 foglalkoztunk Tisza Kálmán lemondásának körülményeivel, ezért itt nem szükséges ismertetni az ügy részleteit, csupán a végkövetkeztetésre térünk ki, ami a következő. A szakirodalomban elterjedt nézettel szemben a forrásokból megállapítható: a „honossági ügyet" nem Tisza formálta úgy, hogy népszerű ügyben vesztve, saját elhatározásából távozhasson a miniszterelnöki posztról, hanem éppen további hatalmon maradása érdekében alakította álláspontját. Az uralkodó sem könnyen vált meg kipróbált hívétől (bizonyíték van rá, hogy lépéseket tett a kormányfő lemondásának megakadályozására), csak akkor nyugodott bele visszalépésébe, amikor már a kormányfőt egyre nagyobb tehertételnek, a feltétlenül szükséges változások akadályának tartó kormánypárti csoportok és az őt kezdettől fogva nem kedvelő udvari körök végleg „ejtették". A miniszterelnök és vele a kormány az 1890. március 8-i minisztertanácsban döntött a visszalépésről, az írásos lemondás benyújtására pedig március 13-án dél21