A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957-1958. évi jegyzőkönyvei (Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok 29. Budapest, 1997)

vagy nem eléggé nekünk, vagy itt-ott ellenünk politizálnak. Itt több vonatkozásban esett már szó erről, például a műszakiak vonatkozásában. A művészeti életben egy fiatal művész attól várhatja a sikert, hogy a kritikai kórus mit mond. Nem az általunk irányított kritikus, hanem az ún. szakmai kórus, amely gombnyomásra temet el valakit. A muzsikusok félszemmel Kodályra, az irodalmárok Németh László felé néznek. Ezekben a kérdésekben, véleményem szerint, most már nem ott tartunk, hogy egyes esetekben való elbocsátás lenne a feladatunk. Ezt is megtesszük, de ma már egy nagyon nyugodt, alapos felmérés alapján távlati programot kell kidolgozni, amely a kulturális élet legfontosabb területeinek átszántását és a helyzet megjavítását tűzi ki célul. Jól átgondolt intézkedéssorozatra gondolok, amelyben azonban nagyobb következetességet kell tanúsítani, mint az eddigi intézkedésekben. Nem tudom, a szilencium ügyben mi történt, de ma a Rádió az egyetlen szerv, amely ezt betartja. Azt nem kell ecsetelnem, hogy milyen nehéz a helyzete az elvtársaknak a Rádióban ezen a téren. Azt meg tudjuk és meg is fogjuk akadályozni, hogy Bessenyei [Ferenc] és mások megszólaljanak a Rádióban. De két oldalról is támadnak bennünket. Balról például Major [Tamás] elvtárs kifogásolja, hogy nem tűzzük műsorra a Nemzeti Színház előadását, amelyben Bessenyei játszik, vagy Illés*' elvtárs, hogy drámáját nem közvetítjük, amelyben Szakáts [Miklós]

41 játszik. Egyébként a véleményem, hogy egy lábon állva is kibírtuk volna, hogy ezek a színészek nem játszanak. A másik kérdéscsoport. Az irodalmi életben, véleményem szerint, nem szabadna magunkat abba az utcába beterelni, hogy a régit próbáljuk foltozgatni csak azért, hogy eredményeket hozzunk létre. Olyan jelszavakat mondanak, hogy a magyar irodalmi életet nyilván támogatni akarjuk, hogy a kulturális élet eredményeivel akarunk bizonyítékot adni arról, hogy nálunk konszolidálódott a helyzet. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy tavaly megjelent műveket hozunk forgalomba, azokat az embereket hagyjuk az irodalmi élet vezető pozícióiban, akik korábban is azok voltak, illetve azokat a fiatalokat futtatjuk, akik hozzájuk tartoznak. Változtatni azon, hogy ne a régit foltozzuk, kétségkívül nagyon merész elhatározás kérdése. Nem is kell dobra verni. De szándékunkban igyekezni kell ezt tenni. Abból a fiatal gárdából, akik még hozzá vannak ragadva a népi körhöz, akik kommunista oldalról kötődtek ezekhez, még azok is rengeteg ideológiai-esztétikai fertőzéssel vannak köztünk. Persze ezek nem elveszett emberek. De a velük való foglalkozás nem biztos, hogy olyan eredményű lesz, mint azokkal a fiatalokkal való foglalkozás, akik nem tartoznak ezekhez. Ezeket az utóbbiakat valamilyen kommunista csoporthoz kell kapcsolni, és ki kell várni, míg kifejlődnek. Ez azt fogja jelenteni, hogy szűkebb mennyiségben, kevesebb és talán a művészi színvonalat tekintve is értéktelenebb alkotások jönnek ki, bár nem szabad ragaszkodnunk a statisztikai normákhoz. A művészemberek nem szeretik a statisztikai normákat. De egyet nagyon tudnak, hogy hány százalék magyar mű jelenik meg a sajtóban, rádióban. Ha ez a százalék lemegy, szerintük valami nagy baj történik. Azt hiszem azonban, mégis ezt az utat kell járni, a hiányt a magyar és külföldi klasszikus irodalom adta lehetőségeivel ki tudjuk az olvasókat elégíteni, [sic!] Az a véleményem, hogy inkább kevesebbet adjunk, de ne rosszat. A művészeti intémények munkája függ attól, hogy a régi, begyakorlott emberek dolgoznak vagy sem. Sokunk kezét lefogta, hogy egy erőteljes átcso89