A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957-1958. évi jegyzőkönyvei (Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok 29. Budapest, 1997)

lisak, megalapozottak legyenek, legalább annyira, hogy egy éven keresztül változatlanul érvényben maradjanak. Nem kell sietni, inkább ezt a célt kell elérni. Még mint szakszervezeti funkcionárius utolsó kérdésként foglalkozni kívánok azzal a problémával, hogy szerintünk a szakszervezetben, tömegszervezetekben dolgozó kommunisták között a munkát nagyban támogatja, ha időről időre a párt vezetői módot adnak, hogy a szakszervezetben dolgozó kommunistákkal megtárgyalják a különböző kérdéseket. Az elmúlt évek folyamán minket úgy tekintettek, hogy mi a szakszervezetet képviseljük a párton belül, ez alapjában helytelen, mi a pártot képviseljük a szakszervezetben. Az elmúlt 12 év alatt alakult ki, hogy egyesek részt vettek a Központi Vezetőség munkájában, sőt a Politikai Bizottság munkájában is, és azt hittük, hogy a kérdés ezzel el van intézve. Az elmúlt 12 év azt bizonyítja, hogy nincs elintézve. Ténylegesen minden kérdést úgy vigyenek a szakszervezetbe, hogy a párt politikájának a megvalósítását segítse elő, ez igényli, hogy az ott dolgozó kommunistákkal időnként leüljenek a párt vezetői bizonyos problémákat megtárgyalni. Hogy ez mennyire előreviszi a munkát, mutatja, hogy a kerületi párttitkárok értekezletén felszólalt Kádár elvtárs, vagy Marosán elvtárs tartott a szakszervezeti vezetőknek előadást. Megállapítottuk, hogy az üzemi pártszervezetek munkája komoly lépésekkel ment ennek hatására előre. Szerintünk az ilyen tanácskozások rendkívül hasznosak. BENKE VALÉRIA elvtársnő: A kulturális élet néhány problémájával szeretnék foglalkozni. A helyzet részletes elemzésétől - ami a politikai kérdéseket illeti - eltekintek, nagyjából azonosnak látom azokkal, amit Bakó elvtársnő a VIII. kerület értelmiségi szervezeteiről elmondott. Az általános politikai és ideológiai harc mellett, amit a kulturális intézményekben is folytatni kell, van itt néhány speciális probléma. Egy problémát szeretnék most itt megemlíteni ezek közül. Úgy foglalhatnám össze, hogy a liberális burzsoá élet szabályai szerint nem lehet a proletárdiktatúrát megvédeni. Ezt kellene megértetni az e területeken dolgozó kommunista funkcionáriusokkal, mert most újra kezdünk olyan jelenségekkel találkozni, amelyek tavaly „a párt demokratizálása" címén bukkantak elő. Ezek újra jelentkeznek lengyel, jugoszláv példára hivatkozva, vagy anélkül. Nem nagyon erőteljesen, de jelentkeznek. A funkcionáriusok eléggé tehetetlenül állnak szemben, ha ilyen jelenségekkel találkoznak. Az egyik ilyen probléma: a kulturális területen a hatalmi pozíciók vagy nagyjából, vagy egészen a mi kezünkben vannak. Ahogy látom, formálisan a mi kezünkben van, de a hatalom még sincs a mi kezünkben. Az 1954-től 1956-ig terjedő időszakban nagyon sokszor éreztem ezt a fájdalmas tényt. Most újra azt érzem, hogy a hatalom pozíciói birtokában sem vagyunk hatalmon. Sok olyan hely van, ahol ellenséges elemek rossz befolyása vagy természetes kispolgári befolyás érvényesül. Nincs olyanjelenség, hogy valahol is megindítanák a harcot az ellenség ellen politikai-ideológiai vonalon, szép csendben maguknak politizálnak. Különösen nagy problémák vannak művészeti téren a személyi politikában. A művészeti élet nagy tekintélyeire kacsintva, erre és nem a minisztériumra nézve, az ő támogatásukat várva még fiatal és nem elveszett művészemberek is olyan módon tevékenykednek, hogy 88