A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957-1958. évi jegyzőkönyvei (Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok 29. Budapest, 1997)

aktivizálni mégpedig úgy aktivizálni, hogy érezzék, hogy azt, amit csinálnak, azt maguknak csinálják, érezzék a felelősséget azért, amit csinálnak, s ahogyan csinálják az üzemben. Én ezt sokkal fontosabbnak és sokkal hatékonyabbnak látom, és úgy gondolom, hogy ezt a részét kellene inkább forszírozni, és a határozati javaslatban is kifejezésre juttatni. Ugyancsak foglalkozik a jelentés azzal is, hogy a közigazgatásnál és általában a tanácsi szerveknél lélektelenül és bürokratikusán kezelik a munkások panaszait és dolgait. Azt hiszem, hogy ez így, alapjában kategorikusan megfogalmazva, egyoldalú. Egyoldalú megfogalmazás azért, elvtársak - én nem pártolom sem a tanácsi, sem másik szerveket-, mert feltételezem, hogy jelentős részben ott is munkások vannak, és látni kell azt, hogy a viszony nem egyik oldalról rossz, hanem kölcsönösen rossz. Látni kell azt is, hogy a dolgozóink, amikor a tanácshoz bejutnak, vagy bejutnak ezekhez a hivatali szervekhez, nem mindig azt a hangot ütik meg, amit kellene. Nagyon sokszor erőszakosak, követelődzőek, ilyen „rád borítom az asztalt" típusban beszélnek, s akkor már nem lehet megtudni, hogy a tojás vagy a tyúk lett előbb, melyik kezdte először. De nem is az a lényeges, hogy ki kezdte ezt a viszonyt először [sic!]. Lényeges az, hogy ismernünk kell, sajnos ilyen viszony van, és ennek a viszonynak a megszüntetését célul kell kitűzni, tehát nemcsak egyedül a tanács és az előbb felsorolt szerveket kell figyelmeztetni, illetve nevelni a helyes bánásmódra, hanem magukat az embereket, magukat a dolgozókat is, hogy becsüljék meg egymást, mert azt hiszem, hogy ez nagyon ráfér mind a két félre. Most én szeretnék vitában szállni azzal a megállapítással, hogy a mi párttagságunkban elbizakodottság terjedt volna el. Lehet, hogy azért vitatkozom én ezzel, mert nem ismerem az országos helyzetet, ismerek azonban egy részt. Nekem az a véleményem, hogy nem elbizakodottság az, ami a párttagoknál van. Én látom azt, hogy az üzemben mit kínlódnak az elvtársak, mit harcolnak, nem hiszem, hogy ott valakinek az a gondolata támadna, hogy minden a legnagyobb rendben van, hiszen napról napra olyan problémát kell megoldani, amely nagyon komoly. Éppen ezért a jelenségek nem abból származnak, mintha elbizakodottság lenne, hanem abból adódnak, hogy tényleg nagyon komoly teher van az elvtársakon részben, részben a politikai képzettségüket jóval meghaladó terheket kell az elvtársaknak vinni, és ezen belül bizony becsúsznak olyan hibák, amelyek arra engednek következtetni, hogy nem törődnek a dolgozókkal, nem törődnek az általuk felvetett problémákkal, nem járnak el kellő eréllyel és határozottsággal az ügyek, ajavaslatok megoldása terén stb. De azt tapasztalom, hogyha egyes embereknél ez elő is fordulhat, semmi esetre sem olyan jellegű, amelyet úgy kellene megfogalmazni, hogy az elbizakodottság jelei mutatkoznak. Nem beszél [sic!], pedig a jelentések, amiket készítettünk általában felvetették, hogy az üzemi tanácsokról nagyon rossz vélemény van az üzemekben. Általában több helyen tapasztaltam - a Klement Gyárban kifejezésre is juttatták -, az üzemi tanács nem egyéb, mint a bólogató Jánosok gyülekezete. Függetlenül attól, hogy az üzemi tanácsok létrehozásánál én még annak idején is egypár szóval mondottam, hogy itt nem látni pontosan a szerepét az üzemi tanácsnak, nem ezért említem itt most meg, hanem azért szeretném megemlíteni, hogy a pártnak van egy határozata, hogy üzemi tanácsok legyenek, és 599