Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)

A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN

hétnek meg és a rendelkezésre álló nyomdai tér felét felemésztik a teljes szövegű fordítások. Tekintve a kiadatlan erdélyi oklevelek nagy számát, ezzel a közlési móddal beláthatatlanul messze kitolódik az erdélyi középkorkutatás kellő dokumentálása. Ugyanezzel a bilingvis módszerrel készülnek a fiatalabb kutatók által örvendetesen kezdeményezett területi oklevéltárak is, mint Costin Fenesan (sz. 1947) bánáti (Documente médiévale bânâtene. Timiçoara 1981) vagy Adrián Andrei Rusu (sz. 1951), loan Aurél Pop (sz. 1955) és loan Drágán (sz. 1954) Hátszeg-vidéki kiadványa (Izvoare privind evul mediu románese. Tara Hategului ín secolul alXV-lea. Cluj-Napoca 1989). A SZÁSZ FORRÁSKÖZLÉS A hagyományos közlési gyakorlat folytonosságát Romániában mindmáig a szászok oklevéltára képviseli, melyet negyedik kötetétől fogva 1937 óta a szintén bécsi Institutban nevelkedett Gustav Gündisch (1907—1996) tesz közzé. Mióta a kommunista diktatúra 1947-ben a szász tudományosság nagymúltú szervezetét (Vérein für siebenbürgische Landeskunde) megszüntette és a német lakosság fokozatosan kitelepült Erdélyből, a romániai medievisztika fejlődéséhez nélkülözhetetlen vállalkozást — a Román Akadémia megértő támogatásával — valójában a szerkesztő elkötelezett hivatástudata tartja életben. Gustav Gündisch — szintén a bécsi Institutban képesített — felesége, Herta (1907—1981) és fiuk, Konrád (sz. 1948) segítségével még az emigrációból is folytatja e források közlését, hűségével méltó emléket állítva az erdélyi történetkutatásban egykor fontos szerepet játszó szász tudományosságnak. A MAGYAR FORRÁSKÖZLÉS JELENE Az erdélyi forrásanyag Romániában őrzött része 1918 után a magyar kutatók számára szinte hozzáférhetetlenné vált. Szerény hozzájárulásuk az erdélyi medievisztikához azonban így is jelzi, hogy a magyar szakemberek továbbra is részt kívánnak venni az Erdélykutatásban, minthogy egyébként nem művelhetik saját országuk történelmét. A Székely oklevéltár Barabás Samu által 1934-ben Budapesten megjelentetett nyolcadik kötete, továbbá Fekete Nagy Antal (1900—1969) és Makkai László (1914—1989) kiadványa a magyarországi románságra vonatkozó, 1400 előtti oklevelekből (Documenta históriám Valachorum in Hungária illustrantia. Bp. 1941) a bizonyítékai ennek. A forrásközlésnél semmivel sem kisebb jelentőségű az a szolgálat sem, amit a magyar középkorkutatás az oklevéltan, az oklevél kritika vagy a történeti földrajz területén nyújt ezután is az erdélyi medievisztikának. Az Árpád-házi királyok okleveleinek Szentpétery Imre (1878—1950) által elkezdett és Borsa Iván (sz. 1917) által befejezett kritikai jegyzéke (Regesta regum stirpis Arpadianae critico-diplomática. I—II. Bp. 1923—1987) nélkülözhetetlen munkaeszköze mindenkinek, aki Erdély 1301 előtti történetének okleveles forrásaival dolgozik. Az 1940 és 1944 között újraéledt erdélyi magyar tudomány, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára és a kolozsvári Erdélyi Tudományos Intézet 1943-ban közös vállalkozás-