Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)

A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN

ként napirendre tűzte Erdély középkori oklevéltárának kiadását, és megkezdte az előkészítő munkálatokat. Ezek legelső terméke volt Jakó Zsigmond (sz. 1916) és Valentiny Antal (1883—1948) regesztakiadványa (A Thorotzkay család levéltára. Kvár 1944). A munkát 1945-től fogva az Erdélyi Múzeum-Egyesület feloszlatásáig (1950) a Levéltár egyedül folytatta. Ezután a munkatársak magántevékenységeként, nagy nehézségek közepette, vontatottan, hosszabb-rövidebb megszakításokkal, ahogy a körülmények engedték, de folytatódott mind az anyaggyűjtés, mind pedig a regesztázás, mind pedig a kiadvány koncepciójának és módszerének végleges kialakítása. Mindezek első látható eredményeként 1980-ra elkészült a kolozsmonostori konvent jegyzőkönyveinek feldolgozása regesztákban. Bár a Kriterion nemzetiségi könyvkiadó vállalta volna a kézirat közzétételét, erre a hivatalosság akadékoskodása miatt, közel évtizedes küzdelem után sem kerülhetett sor Romániában. Az 1289 és 1556 közötti időből 5444 oklevél regesztáját tartalmazó forráskiadvány (Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei. I— II. Bp. 1990) csak a kommunista diktatúra bukása után Magyarországon láthatott napvilágot. Az Erdélyi Múzeum-Egyesülethez kötődő helyi tudományos tradíciókból táplálkozva tehát újraéledt a közel száz esztendővel korábban megszakadt erdélyi magyar középkori forráskiadás. Ennek szerepe és felelőssége Románia történetkutatásában a szász közreműködés elapadása után különösképpen megnövekedett. Jövendője pedig — a romániai magyar tudományos kutatás lehetőségei, színvonala és szervezettsége mellett — attól függ, hogy személyi állományában sikerül-e megújulnia, és megmarad-e a jövőben is a latin okleveles anyaghoz illő, korszerű módszerek és publikációs törekvések képviselőjének országa történettudományában. A magyar medievisztika azonban egészében véve is, tehát nemcsak erdélyi művelői révén, komolyan hasznára lehet az erdélyi középkorkutatásnak azzal, hogy munkába vette a középkori Magyarország oklevél-corpusának elkészítését. Ennek kötetei ugyanis gazdag anyagot tartamaznak Erdélyre vonatkozóan is, és az erdélyi ügyek összefüggései csak ebbe a természetes közegbe beágyazva tisztázhatók. A Magyar Tudományos Akadémia Györffy György (sz. 1917) szerkesztésében készülő Diplomata Hungáriáé Antiquissima című oklevéltára az egykori Magyarország történetére vonatkozó XI—XII. századi oklevelek korszerű kritikai kiadását tűzte ki célul. Ebből 1992-ben az 1000—1131 közötti időszak anyaga jelent meg. Hozzá csatlakozik a szintén Györffy György gondozásában megjelent Chartáé Antiquissimae Hungáriáé ab anno 1001 usque ad annum 1196 (Bp. 1994) című album, mely az eredetiben fennmaradt oklevelek azokkal pontosan egyező méretű hasonmásait tartalmazza. E két kiadvány természetesen az erdélyi középkori oklevelezés kezdetei kritikai és formai kérdéseinek tanulmányozását is előmozdítja. Az Árpád-kori (1000—1301) királyi oklevelek kritikai jegyzékének elkészültéről már előbb történt említés. Ennek kiegészítéseként folyamatban van az 1301 előtti korszak nem királyi oklevelei kritikai jegyzékének összeállítása. Az Anjou-kor (1301—1387) okleveles anyagának regesztákban való feltárására Kristó Gyula (sz. 1939) vezetése alatt Szegeden alakult munkacsoport. Kiadványából (Anjoukori oklevéltár. Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia. Szeged—Bp. 1990—) eddig hat kötet jelent meg az 1301—1324 közötti időszak anyagából, sok adattal Erdély történetére vonatkozóan is.