Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)
A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN
A ROMÁN FORRÁSKÖZLÉS 1918 ELŐTT Hasonlóképpen bécsi indíttatások nyomán és szintén Erdélyen kívül ment végbe a román történetírás teljes felzárkózása az erdélyi okleveles források közzétételének feladataihoz. A bukovinai származású Eudoxiu Hurmuzaki (1812—1874) bécsi tanulmányai idején 1846-tól kezdve gyűjtötte a forrásokat a császárváros központi levéltáraiban a román nép történetéhez és 1852-től fogva fáradozott egy nagyszabású, nemzeti oklevéltár létrehozásán. Terve azonban csak halála után 1887-ben Bukarestben valósulhatott meg a Román Akadémia támogatásával. A kezdeményezőjéről elnevezett kiadványsorozatot a különböző államokban élő románság központi, történeti adattárának szánták és főként a XVI—XIX. századi forrásokra helyezték a hangsúlyt. Moldva és Havasaifölde egyesülése (1859) után a román történetírás további fejlődésének egyaránt előfeltétele volt új adatok feltárása külföldi gyűjteményekben, és az erdélyi románokra vonatkozó információk összegyűjtése a korábbi publikációkból. Ezt az utóbbi munkát az erdélyiek az Archivu és a Transilvania című folyóiratukban ekkor már elkezdték. A Transilvania 1869—1874. évfolyamában Colecfiune de diplome din diplomatariul comitelui Iosif Kemény, care privesc mai ales pe Románi (Valachi) címmel 436 oklevélszöveget és kivonatot közöltek a §tefan Moldoveanu által Kemény engedélyével Timoteu Cipariu és Gheorghe Baritiu részére 1842 körül készített másolatokból. Ennek a tevékenységnek a kiteljesítésére nyitott lehetőséget Hurmuzaki fenti kezdeményezésének megvalósulása. A korábbi erdélyi forrásközlés román vonatkozású adatait a sorozat első köteteinek szerkesztője, Nicolae Densusianu (1846—1911) ismertette meg a román kutatókkal újraközlés formájában. A legkülönbözőbb, többnyire magyar és szász publikációkból, valamint Kemény Józsefnek az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárában őrzött kéziratos Diplomatarium Transsilvanicumkbó\ 1887 és 1894 között hét testes, ívrét kötetet (1/1—2, II/1—5) tett közzé az 1199 és 1575 közötti időszak román vonatkozású okleveles adataiból. Az eddigi eredmények ismeretében most már a román történetírás is illetékesként kapcsolódhatott be az erdélyi levéltári források kiaknázásába. Ez a közreműködés a két román fejedelemség és Erdély közötti kapcsolatok adatolásával, valamint a szász városok levéltáraiban fennmaradt cirill betűs ószláv és román nyelvű iratanyag közzétételével hézagpótló feladatot látott el. A szintén Bécsben tanult Ion Bogdán (1864—1919) Relatiile Tárii Románesti cu Brasovul si cu Tara Ungureascá (Bucuresti 1905) vagy Grigore Tocilescu (1850—1909) 534 documente istorice slavo-románe din Tara Románeascá si Moldova privitoare la legáturile cu Ardealul, 1346—1603 (Viena— Bucure§ti 1906—1931) című kiadványával eddig hasznosítatlan forráscsoportot vont be a kutatásba. A következő lépés az volt, hogy a román történészek a kiadatlan latin oklevelek közzétételéből is részt vállaltak. E fordulat pontosan időzíthető. Bogdán előbb idézett kiadványának 1902-ben megjelent első kiadásában csak cirill betűs szövegeket közölt, az 1905-ben megjelent második kiadásban azonban már 63 latin oklevelet is közzétett az 1431-től 1508-ig terjedő időszakból. Őt követte ezen az úton Nicolae Iorga (1871— 1940). Az általa Acte si serisori din arhivele oraselor ardelene (Bucuresti 1911) címmel a Hurmuzaki-sorozat XV/1—2. köteteként a besztercei, brassói és szebeni levéltár okleveleiből 1358-tól kezdődően az eredetiekről elsőként közölt gazdag, új anyag jól mutatja,
