Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)

A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN

gyűjteményének közcélra adományozásával az erdélyi történetkutatásnak egyik legrégibb, máig élő műhelyét is létrehozta. Bár történész kortársai között is előkelő hely illeti meg Kemény Józsefet, nem publikációi, hanem a fentiek alkotják maradandó életművét. Gyűjtőtevékenységének és intézményteremtésének jelentősége mellett eltörpülnek emberi hiúságból táplálkozó, de senkinek anyagi kárt nem okozó, szinte nagyúri virtuskodásból elkövetett oklevélhamisításai, amelyekkel azonban napjainkig tartó zavarokat okozott a kutatásban. A mérleghez természetesen ezek is hozzátartoznak, de nem vakíthatják el tisztánlátásunkat. Ha ugyanis összevetjük azzal, ami a másik serpenyőben van és máig ható érvényű, ezek a gyarlóságok bocsánatos és rég elfeledett vétkeknek tűnnek mindazokhoz képest, amit az erdélyi történetkutatás javára tett az intézményes keretek megteremtésével. A két Kemény gróf gyűjteménye Kolozsváron található jelenleg három részre osztva. Az eredeti okleveleket az Állami Levéltár és az Egyetemi Könyvtár, a könyv alakú, kötetes másolatokat és kéziratokat viszont a Román Akadémia kolozsvári könyvtára őrzi. Egyedül a fentebb említett Collectanea diplomático-histórica IV. és V. kötete található Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában. A fentiekre 1. KELEMEN LAJOS: AZ Erdélyi Múzeum-Egyesület története. Kolozsvár 1909—1942. — VERESS ENDRE: Gróf Kemény József. In: EM 38/1933. — MÁLYUSZ ELEMÉR: Gróf Kemény József oklevélhamisítványai. In: LvtKözl 59/1988. A ROMÁN KÉZIRATOS FORRÁSGYŰJTÉS A kéziratos gyűjtés időszaka végének fontos eseménye volt Erdélyben a román történetírás felzárkózása a forráskutatás korszerű formáihoz. Ennek előfeltétele volt, hogy a vallási unió következményeként kezdetét vehette a nyugatias iskolázottságú román értelmiségi réteg formálódása, a latin nyelv- és írásismeret térhódítása a cirill betűs írásbeliség és az egyoldalú bizánci művelődési tájékozódás rovására. Ezek tették lehetővé a saját történettudat kialakítását és a térségben a XVIII. század végére uralkodóvá vált módszereknek, szemléletnek a befogadását. A nemzeti emancipáció ügyét felvállaló értelmiségiek, túllépve a cirill írásbeliség elválasztó korlátain, a történetkutatásban is igyekeztek lépést tartani a fejlődéssel. A döntő fordulatot ebbe az irányba a görög katolikus Gheorghe Sincai (1753—1816) tette meg azzal, hogy a korábbi krónikás műfaj helyett az évkönyvi szerkesztést választotta, az elbeszélő kútfők kiegészítésére és ellenőrzésére pedig bevonta az okleveles forrásokat. Római és bécsi tanulmányain kívül azok a személyi és munkakapcsolatok tették ezt Sincai számára lehetővé, amelyek a korabeli magyar és szász történetírás kiemelkedő művelőihez fűzték. Ezek közül forrásgyűjtő és forráskritikai tevékenységére a Cornides Dániellel, Kovachich Márton Györggyel és Katona Istvánnal kialakult együttműködése volt a döntő. Segítségükkel ugyanis hozzájutott a magyarországi és erdélyi forrásgyűjtés minden eredményéhez, Hevenesiéktől kezdve Cornidesig, bekerült a legilletékesebb kutatók társaságába, ahol alkalma nyílott megismerkedni a diplomatika korszerű módszereivel és időszerű kérdéseivel. Cornidesszel 1780-ban Bécsben került kapcsolatba, Kovachichnak 1803-től kezdve volt legközelebbi munkatársa, Katona István pedig mo-