Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)
A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN
1500 közötti időszakra vonatkozóan összeállított, 1800 oklevél másolatát tartalmazó kéziratnak. A kéziratosság korának szász forrásgyűjtését Karl Ludwig Czekelius von Rosenfeld (1804—1869) munkássága zárja le a maga 483 középkori oklevélmásolatát és 306-nak a regesztáját tartalmazó összeállításával. O elődjeitől eltérően gyűjtését kiterjesztette az erdélyi káptalan és a kolozsmonostori konvent levéltárának anyagára is. A kor követelménye azonban ekkor már a nyomtatott oklevéltár és ehhez az előfeltételeket a kéziratos gyűjtés a XIX. század közepére a szászság körében meg is teremtette. A fentiekre 1. FRANZ ZIMMERMANN: Handschriftliche Urkunden-Sammlungen siebenbürgischen Ursprungs für die Periode bis 1526. In: VerArch 19/1884. 99—125. — GUSTAV GÜNDISCH: Das Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. In: Wege landeskundlicher Forschung. Köln —Wien 1988. 73—82 AZ ERDÉLYI MAGYAR FORRÁSKUTATÁS KEZDETEI Régi korok írásanyagának átörökítésében az erdélyi magyar kutatás a maga saját útját járta, de szoros kapcsolatban mind a magyarországi, mind pedig a szász kezdeményezésekkel. A magyar forrásgyűjtés erdélyi ágának részletes feldolgozásával a historiográfia egyelőre ugyan még adós, de azért a legfontosabb gyűjtemények jellemezhetők, e tevékenység sajátos jegyei megállapíthatók és az is érzékeltethető, hogy mekkora volt a magyar önismereti igény szerepe Erdély történeti forrásanyagának megóvásában és feltárásában. Az erdélyi magyarok körében a történeti forrásgyűjtés két irányba indult el a XVII. század folyamán. Egyik ágon a politikai elit művelt tagjainak gyakorlati célú érdeklődése, a másik ágon viszont literátus értelmiségiek ismeretvágya mozgatta. Az államvezetésen nemzedékeken át osztozó főrangú családok tagjai a helyes tájékozódás és utódaiknak a közéletre való felkészítése érdekében valóságos okmány gyűjtemény eket állítottak össze a fontosabb politikai kérdések előzményeit és alakulását megvilágító iratok másolataiból, sőt eredeti darabjaiból. Ezekhez befolyásos helyzetük folytán akár a fejedelmi levéltárból is hozzájuthattak. Jó példa erre a Bethlen Farkas (1639—1679) által történeti munkájához kölcsönvett, vagy a Teleki Mihály (1634—1690) családi levéltárában felhalmozott elsőrangú köztörténeti forrásanyag (MTTár 20/1875. 102—116. — TTár 1883. 416). Bár ez a gyakorlat a XVIII. században is tovább élt, értékes eredményeinek ismertetésétől ez alkalommal eltekinthetünk, mert ez a gyűjtés — teljesen érthetően — csak a fejedelmi korszak elejéig nyúlt vissza. Egyébként is a kor embere az okleveleket nem történeti forrásként, hanem a tulajdon és a rendi helyzet jogbiztosítékaiként értékelte. Fentebb láttuk, hogy a szászok még a XIX. század elején is féltve óvták okleveleiket a nyilvánosságtól, noha az ő jogaikat mindnyájukra egyaránt vonatkozó közösségi privilégiumok védték. Még inkább így volt ez a magyar kiváltságos réteg esetében, hiszen az ő jogi és anyagi helyzete családi vagy éppen egyéni adományleveleken nyugodott. Ez az elzárkózás kétségtelenül akadályozta a történetkutatást. Ugyanakkor ez a magatartás a családi levéltárak jogleveleinek és a két hiteleshelyi közlevéltár iratainak megőrzéséről való gondoskodásával felbecsülhetetlen értékű forrásanyagot mentett meg az enyészettől. Elegendő a köz- és magánlevéltárak rendé-
