Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)

A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN

Kán nemzetségbeli László (1294—1315) vajda azonban már kétségtelenül élt az ügyintézésben az írásosság előnyeivel. Valójában a vajdai írásbeliség részének kell tekinteni az alvajdák oklevéladását is. Ennek legkorábbi emléke 1282-ből maradt reánk (395. sz.). A távol lévő vajda hatáskörét ugyanis teljes egészében az alvajda látta el. S minthogy a vajdák — a későbbi századokban is — gyakran és huzamosan tartózkodtak a királyi udvarban vagy magyarországi birtokaikon, az írásos feladatokat Erdélyben maradt helyettesének kellett elláttatnia. Ezzel magyarázható, hogy az írásos jogbizonyítás teljes kifejlődése után, a XIV. század második felétől kezdődően az alvajdai oklevelek száma megközelítette, sőt bizonyos időszakokban meg is haladta a vajdák neve alatt kiállított iratokét. A vajdai oklevelezésnek külalak és szervezettség tekintetében az országos fejlődés megoldásaihoz és üteméhez való felzárkózása a XIV. század első felében természetes úton ment végbe, minthogy a vajdák korábban más országos méltóságokat betöltő magyarországi nagyurak voltak, akik otthoni familiárisaikat Erdélybe is magukkal hozták alvajdákként, vagy nótáriusoknak itteni kancelláriájukba. A központi hatalom volt a kezdeményezője a városi önkormányzatok oklevél adásának is, de fáradozása a XIII. században kevés eredménnyel járhatott, mert az Árpádok korából összesen két ilyen erdélyi oklevél kerülte el a pusztulást. Az elsőt az ezüstbányászatáról ismert Radna bírái állították ki 1268-ban (264. sz.). Eljárásuk akkori rendkívülisége késztethette a bírákat és esküdteket annak kijelentésére, hogy őket a király utasította az előttük élőszóban tárgyalt ügyek írásba foglalására. Nem egészen hiteles oklevélből ismeretes, hogy Szeben polgárainak már 1280-ban volt pecsétnyomójuk (384. sz.). Ennek ellenére a legfejlettebb erdélyi városok lakossága körében is csak azután alakult ki a társadalmi igény az íráshasználatra, amikor az ipar és a kereskedelem számottevő lett falaik között. Az önmagát még villa-nak nevező Szeben 1291-ben ugyan már oklevelet állított ki ispotályának a keresztesek tulajdonába adásáról, de minden bizonnyal az egyházi fél kívánságára (508. sz.). További évtizedek fejlődése kellett ahhoz, hogy az erdélyi városok oklevéladása a XIV. század közepére végleg gyökeret eresszen a helyi gyakorlatban. Még inkább ez volt a helyzet a vidéki ügyintézésben, noha a kezdetek ebben a vonatkozásban is a XIII. század végére nyúlnak vissza. Ha a kétes hitelű adatnak hihetünk, akkor a telegdi székelyek 1280-ban oklevelet adtak ki adásvételi ügyben (384. sz.). Minthogy azonban az egyik ügyfél szász volt, segesvári vezető emberek is közreműködtek a jogügyletben, és a megállapodást Szeben pecsétjével erősítették meg, ez az emlék is inkább városi, mint a vidéki íráshasználat termékének tekintendő. A vidéki valóságos helyzetet jobban tükrözi egy 1299. évben kelt szöveg ismét székelyek és szászok közötti ügyről (527. sz.). Minden egyéb adat is arra mutat, hogy az erdélyi vidéki írásosság kezdeteit a szász egyháziak és a formálódó szász birtokosság, a gráv-ek gyakorlatához kell kötnünk és az Árpád-kor legvégétől számíthatjuk. Az írás jogbiztosító jelentőségét az erdélyi világi társadalomban — érthető módon — a legtehetősebb birtokosok ismerték fel elsőként. A Kökényes-Radnót nemzetségbeli Mikud bán és rokonsága már 1285 és 1288 között több ízben saját neve alatt oklevelezett (418., 421., 434., 435. sz.). Lehet, hogy az ilyen előkelőségeknek akkor már volt saját írástudójuk, de valószínűbb, hogy ők is a káptalani hiteleshely jegyzőjéhez fordultak,