Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)
A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN
vagy más egyházi személyt vettek alkalmilag igénybe oklevelük megszerkesztésére, miként ezt Béldi Zeriás is tette 1295-ben (534. sz.). A magánoklevelezésnek ezek a szerény csírái azonban Erdélyben sem fejlődhettek ki, mert a magyar jogfelfogás csak az autentikus pecsét alatt kelt oklevelet tekintette közhitelűnek, ilyennel pedig csupán a hiteleshelyek és a kormányzati főtisztségek viselői rendelkeztek. Magánoklevelek nemcsak az Árpád-korban, hanem a XVI. század előtti egész időszakban ritkaságszámba mennek az erdélyi forrásanyagban. A jelen kötet biztos alapot nyújt az oklevéladás erdélyi kezdeteinek tisztázásához. Anyaga kétségtelenné teszi az íráshasználat meggyökeresedését, az országos írásgyakorlatban kialakult intézmények, oklevéltípusok, szerkesztési és formai szabályok meghonosodását az erdélyi vajdaság területén. A további fejlődés elemei adottak voltak, de a tömeges jellegű okleveles gyakorlatra Erdélyben a dinasztiaváltozással járó ingatag politikai viszonyok megszilárdulása, a királyi, illetve vajdai hatalom helyreállta során, hozzávetőleg az 1340-es évektől kezdődően, tehát az országos helyzethez viszonyítva közel fél évszázados késéssel került sor. Ettől számítva az oklevéladás a vajdaság területén is pontosan követte az országos fejlődést azzal az említett különbséggel, hogy ennek menynyiségi mutatói némileg elmaradtak nemcsak a dunántúli vagy felső-magyarországi okIevelezésétől, hanem a tiszántúli területekétől is. Erdély középkori történetének forrásanyagát azonban nem csupán a területén keletkezett iratemlékek alkotják. Különösen nem a korai századokét. Az 1200 előtti királyi oklevelek erdélyi szórványadatai, a XIII. század első felére vonatkozóan pedig a Váradi Regisztrum bejegyzései, illetve a pápai oklevelek szolgáltatják az információk legnagyobb részét. Mindkét forráscsoport jelentősége lényegesen csökken a későbbi időszakokra vonatkozóan, de kiegészítő szerepük akkor is megmarad, amikor az oklevelezés már Erdélyben szintén tömeges jellegűvé válik. Sajnos a Vatikáni Levéltár középkori erdélyi anyagának mennyiségéről egyelőre nincsen kellő áttekintés, de bizonyos, hogy onnan is számottevő okleveles forrás remélhető. A fentiekre 1. SZENTPÉTERY IMRE: Magyar oklevéltan. Bp. 1930. — JAKÓ ZSIGMOND—RADU MANOLESCU: A latin írás története. Bp. 1987. — KUMOROVITZ L. BERNÁT: A magyar pecséthasználat a középkorban. Bp. 1993. — FRANCISC, PALL: Diplomática latina cu referiré la Transilvania (sec. XI—XV). DIR. Introducere II. Bucuresti 1956. — SIGISMUND, JAKÓ—RADU MANOLESCU: Scrierea latina in evul mediu. Bucuresti 1971. —SIGISMUND, JAKÓ: Sigilografía cu referiré la Transilvania. DIR. Introducere II. Bucuresti 1956. A KÖZÉPKORI SZÖVEGHAGYOMÁNYOZÁS Nyilvánvaló, hogy e kötet 603 szövegéből alig több mint 500 hitelesnek bizonyult íratemlék három évszázad erdélyi történetére vonatkozóan csak töredéke az egykor létezett forrásanyagnak. Ma már hiábavaló kísérlet lenne akárcsak találgatni, hogy mi lehetett a megsemmisült és a megmaradt oklevelek aránya. Az azonban bizonyosra vehető, hogy azokban az időszakokban, amelyekből kevesebb oklevél maradt reánk, eredetileg is kisebb volt az íratemlékek száma, mint azokban, amelyekből máig számosabb oklevél bizonyítja az íráshasználatot. Az ország török járta területein a háborús pusztítások magyarázzák a középkori iratörökség tömeges megsemmisülését. Erdélyt azonban sorsa
