Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)
A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN
településekre vonatkozóan, nem számítva a városokat, alig néhány okleveles adat található és ezek is a XIII. század végéről valók. A középkori erdélyi íráshasználat kezdeteinek alakulása jól követhető kötetünk anyagában. Az úttörést minden területen a királyi oklevelezés végzi. Ez a minta és az egész fejlődés mozgatója. A XIII. század közepe előttről azonban nem maradt fenn egyetlen olyan hiteles oklevél sem, melynek mind kedvezményezettje, mind pedig a tárgya kizárólagosan erdélyi lett volna. A minden tekintetben erdélyinek vehető királyi oklevelek sorát III. Istvánnak (1162—1172) 1165-ben a meszesi kolostor javára tett adománya nyitja meg (10. sz.), de ezt újabb hasonló emlékek még évtizedekig nem követték. Noha III. Bélának (1172—1196) állandóan gondja volt kancelláriája működésének jobbítására, a király előtt tárgyalt ügyek írásba foglalásáról szóló, gyakran idézett 1181. évi oklevelét mégis túlzás lenne az írásos ügyintézés bevezetéseként értékelni — amint ezt korábban tették. A király ilyen irányú kezdeményezéseinek némi hatása Erdélyben csak jó fél évszázaddal később fokozatosan kezdett megmutatkozni. II. Andrástól (1205—1235) szórványosan, IV. Bélától (1235—1270) már nagyobb számmal maradtak fenn erdélyi tárgyú oklevelek. A fordulat azonban az írásbeliség javára az 1260-as években következett be, azután, hogy a későbbi V. István (1270—1272) elnyerte az ifjabb királyi méltóságot. Ettől kezdve gyorsan és állandóan nőtt az erdélyi tárgyú királyi oklevelek száma, és ezek domináltak a korszak itteni írásbeliségében. Ahhoz azonban, hogy a helyi oklevéladás is meginduljon, az írás jogbiztosító szerepének társadalmi elismerésére volt szükség. Bár a Vilmos erdélyi püspök által a német lovagok javára kiállított 1213. évi oklevél (62. sz.) a legkorábbi helyi ilyen emlék — tekintettel a feltételezhető külföldi kezdeményezésre — az erdélyi oklevelezés legrégebbi ismert bizonyítékának helyesebb a gyulafehérvári káptalan 1231. évi kiadványát minősíteni (164. sz.). Jellemző az erdélyi íráshasználat fejletlenségére, hogy a káptalan sokáig egyedül eleget tudott tenni — a helyi társadalom részéről — az írással kapcsolatosan felmerülő minden igénynek. A kolozsmonostori konvent hiteleshelyi tevékenységének ugyanis a XIII. századból egyetlen gyanú felett álló emléke sem maradt fent. A második hiteleshely hiányát bizonyítja az is, hogy ha a káptalannak vagy a püspökségnek saját ügyében volt szüksége közhitelű oklevélre, akkor még a század végén is a tordai kereszteseket (537., 543. sz.) vagy a gyulafehérvári ágostonosokat (592. sz.) kérték fel alkalmi kisegítésre. Valószínűleg ugyanez a magyarázata annak is, hogy 1276-tól kezdődően Péter erdélyi püspök olykor szintén okleveleket állított ki valójában hiteleshelyre tartozó ügyekben (341., 399., 535., 565., 583., 597. sz.). Az okleveles írásbeliség intézményei sorában a hiteleshelyekkel vetekedő fontosságú vajdai kancellária az Árpád-kor végén még csak formálódóban volt. Bár már 1248-ból ismeretes vajdai oklevél (208. sz.), de ezt újabb csak 1271-ből követi (278. sz.). A század utolsó három évtizedéből szórványosan fennmaradt vajdai oklevelek kis száma világosan mutatja, hogy az akkori zűrzavaros politikai viszonyok erősen fékezték a tartomány vezetőjének oklevéladását. A pártharcokban egymást gyakran váltogató vajdáknak sem idejük, sem módjuk nem volt az írásosság gyors kiterjesztésére a jogi életben. Ehhez hiányzott az állandóság, illetve a folyamatosság. A méltóságot hosszabb ideig viselő Csák Máté (1272 és 1284 között), a Borsa nemzetségbeli Roland (1282 és 1293 között) és a
