A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

Magyarországon a múlt évi májusi pártértekezlet után megindult egy — elnézést kérek —, én ezt egy kicsit utólag úgy minősítem, hogy egy magára hagyott területi politikai munka a pártértekezleteket illetően is, akkor ez előrevetítette egyértelműen árnyékát. Amikor abba a helyzetbe jutott pártunk, hogy semmiféle korábbi szabály már nem volt érvényes, akkor ezt kezdetben egyértelműen a nagyfokú demokratizmus kiszélesedésének tartottuk. Én akkor is meg voltam győződve, hogy ez ide fog vezetni — és elnézést kérek, nem szeretnék jós lenni —, csak nehogy még idébb vezessen, és egy esetleges anarchiába torkolló kongresszushoz vezessen. Megmondom, hogy mi ennek a fő oka — azt hiszem —, valószínűleg a gondolkodó többség ezt egyértelműen látja. Kérem, amikor Magyarországon világossá vált, hogy negyvenvalahány év után ilyen helyzetbe jutott az ország, és ugye mindenki egyértelműen azt a véleményt hangsúlyozza, hogy ez a kommunisták vezető tevékenységének eredménye, akkor a felelősség alól mindenki szeretne elmenekülni. És sokan úgy vélik, ugye ez a pártonkívüliek esetében, a legradikálisabbak részéről megnyilvánul sokféleképpen, a Mai Napban, pl. Orbán Viktor és mások nyilatkozata ezt mutatja. De a párton belüliek egy része is szeretne megszabadulni a felelősségtől, és úgy véli, hogy ez egyértelműen akkor történhet, ha ki lehet jelölni a felelősöket. A felelősöket kiben kell keresni, nyilván mindig a legfőbb vezetőkben, és fokozatosan tovább menni. Én ebben tehát különösebb sajátosságot nem látok. Ez egy különleges reflexió, és ebben az jut most kifejezésre, amit itt fejtegetek. Ha netán Kovács László elvtárs — külügy minisztériumi Kovács László — javaslatát elfogadná a Központi Bizottság, és a kongresszuson szavazásra vinné név szerint a központi bizottsági tagokat [sic!], egy dolgot el lehetne vele érni, másnap ki lehetne mondani, hogy ez az X számú KB-tag a felelős azért, hogy az ország itt tart, ahol tart, mert a szavazatokban a bűnbakokat meg lehetne találni. Elnézést kérek mindenkitől. Én ennek a tisztelt testületnek 1985 óta vagyok tagja, de mint megyei első titkár, 1980-tól itt ülök. Volt módom végighallgatni a felszólalásokat, az úgynevezett vitákat, ha vitának lehet egyáltalán nevezni, ami akkor volt. És ugye nem veszi senki részemről rosszindulatú megjegyzésnek, hogy az általam nagyra becsült sok-sok vezető elvtársunk egy részének — aki még ma is itt van — a hozzászólását is volt módom hallani, és miután szuverén és gondolkodó személyiség vagyok, úgy vélem, mindenkiről van véleményem is. Én nem éreztem — néhány kivételtől, tisztelet nekik — itt valamiféle nagyfokú vitát és erőteljes szembenállást korábban. Hozzáteszem, nem lehet ezen csodálkozni, maga a szituáció és a rendszer is olyan volt. De minket, megyei vezetőket elsőként dobott ki döntő többségében a tagság, pont ezen effektus alapján, hogy kell a bűnbak, és úgy vélte a tagság, hogy a kommunistákat és a párttagokat ért bírálatok alól úgy lehet menekülni, ha legalább valakiket odadobunk — elnézést a kifejezésért — részben koncnak. Nyugodt voltam, mert azt a véleményt mondtam, hogy Komárom megyében, meg általában mindenütt a pártvezetők megnyilatkozásai jegyzőkönyvbe foglaltak, VB-n, PB-n elhangzott vélemény, összefoglaló. Vissza lehetne lapozni az elmúlt 8—9—10 esztendőt — és szíves elnézést kérek mindenkitől —, az én jellememmel nem fér össze, hogy 1988 májusa óta reformernek lenni Magyarországon nem kunszt, de, aki azelőtt is merte ezt tenni — és ennek nézzünk utána —, úgy vélem, annak sokkal nagyobb értéke volt. Félre ne értsenek, hogy ne kelljen kifejezésre juttatni most a reformerségünket, de miután itt egy ilyen 1681