A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

csak érzelmileg kötődtek a párthoz, hogy mit csinálnak maguk ott a Központi Bizottságban, onnantól kezdett el valójában foglalkoztatni, hogy hogyan képzeli el a párttagság, hogy mi ez a Központi Bizottság? Obennük a központi bizottsági tag még úgy élt, mint ahogy szegény Pothoraik elvtárs

64 él, hogy olyan vezérigazgató volt, aki ha bement egy ember hozzá, a szénbányák élén állva egy kocsi szenet odaadott neki. És valahol az emberekben ez a dolog még most is megragadt, nem mindenkiben. Aki tudja, hogy a politika az valami egészen különleges dolog, azok azt hiszem ebben előrébb tartanak. És itt visszautalok arra, hogy nem cinikus voltam akkor, amikor gratuláltam, mert kétségtelen, kell hogy tudatosan vezessék az ügyeket, és kell hogy tudatosan előrelássanak, természetesen ki-ki arról a dombról néz előre, ahol áll. Szeretném azt is hozzátenni, hogy valahol, amikor a Központi Bizottság önálló arculatát kerestem és keresem, akkor azt hiszem, hogy többünk nevében mondhatom, hogy azok, akik úgy döntöttünk, hogy a struktúrával foglalkozni kell, és meg kell találni a lehetőségét annak, hogy a Központi Bizottságot is vezetik, de a Központi Bizottságnak mégis legyen kiállása, lehessen önálló arculata, akkor valahol ez volt a vezérelvünk, hogy tényleg kialakulhasson valami. És ha mi valamit kritizálunk és felvetünk, akkor arra tessék odafigyelni. Nem feltétlenül reformkörökbe és reformműhelyekbe kell tömörülni ahhoz — és én itt szeretnék néhány esetre visszautalni —, inkább, hogy gondolkodjunk el azon — itt is felvetődtek, részünkről is, nagyon merész, konkrét, komoly elgondolások — a politika minden területére, benne a gazdaságra is [sic!]. Azt hiszem, hogy ezért sértő az, amikor megbélyegzik az embert. Ez nem hovatartozás kérdése bizonyos időszakban, amikor platformok szerveződnek csak. Szeretném valahol ezt úgy érzékeltetni, hogy ezt valójában belülről érzem és gondolom. Én sem akarok eltávolodni a párttól, de valahol ez igenis egyfajta minősítése a mi önálló arculatunk keresésének, annak, hogy egyáltalán lehet-e önálló arculatunk a korábbi struktúrában. Anélkül, hogy megint a vezetést bírálnám, abban sem vagyok egyedül, hogy valójában ezt a fajta elképzelést, hogy itt valami monolitikus egységben még gondolkodhatunk, ezt már régen elvették tőlünk. És elvettük magunktól ezt a lehetőséget, bár most már látszik, hogy időnként nem ártana deklarálni azt is, hogy bizonyos kérdésekben éppen az elmozdulás pillanatában egységesek vagyunk. Ügyrendi kérdésekről hallunk és beszélünk, bizonyos kérdéseket felmérünk, és arra érzünk jogosítványt bizonyos kérdésekre, amelyeket ajánlanak, hogy még azt is be kellene mérni, mondjuk az európaiság gondolkodásában, s ezzel az európaisággal, azt mondjuk, nem akarjuk tudomásul venni [sic!]. Természetesen mindenki szíve-joga ezeket a kérdéseket mérlegelni, de azt hiszem, hogy ez is hozzátartozik a Központi Bizottság arculatához. Én Kovács Jenő elvtársat régen nagyon jól ismerem, régen együtt dolgozunk, nem teljesen tudott meggyőzni azzal az érvével, hogy nem álltunk ki amellett, vagy ha kiálltunk amellett, hogy induljanak el a Központi Bizottság tagjai, s legyenek teljes jogú küldöttek, akkor ott teljes, vagy legalábbis szótöbbséggel le lettek szavazva. Biztos vagyok benne, másképpen is lehetett volna ezt közelíteni, és másképp is lehetett volna dolgozni ezért. Én fontosnak tartom — és ezzel szeretném befejezni —, hogy az a Központi Bizottság, amely tavaly május óta, igenis izzadva, vitatkozva, éjszakába nyúlva, mégiscsak eljutott oda, hogy egy ilyen kongresszusra lehetőséget teremtett, mert lehetőséget teremtett, akkor egységesen jelenjen meg. Ezt lehet minősíteni, és ha a 1678