A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

kezdeményezni és elkezdeni a tárgyalásokat az Ellenzéki Kerekasztallal, és ezek a tárgyalások hoztak olyan eredményt, ami segíti a demokratikus átmenetet; szükséges lenne arról is beszélni, hogy ezek a tárgyalások ne feltétlenül a nyilvánosság előtt menjenek végbe, mert a tárgyalások hevében, a vita hevében nem biztos, hogy mindig olyan vélemények hangzanak el, amelyeket azonnal fel tudnánk használni, fel tudják használni ellenünk. Feltétlenül szükséges lenne, hogy a köztársasági elnöki funkció vagy intézmény megerősítése mellett arról is szóljunk, hogy nekünk még van esélyünk arra, hogy a mi pártunk tagja lehet a köztársasági elnök, és ez nem egyetlenegy személy érdeke, hanem ennek a pártnak az érdeke, ebben az ügyben is talán okosabbnak kellene lennünk. A párttörvény másik vitatott kérdéséről, a munkahelyi szerveződésről hadd mondjam el a véleményemet: azt kell, azt hiszem, belátnunk, hogy — és erről igazán talán nem tehetünk — az MSZMP nem arra szerveződött, amit most vállalnia kellene és csinálnia kellene, ebből adódik természetszerűen az is, hogy elég sokan vannak, akik nem vállalják valóban ezeket a feladatokat. Meg merem kockáztatni, hogy normális többpártrendszeri viszonyok között tagságunk jelentős része egyetlenegy pártba sem lépett volna be. Na most tételezzük fel, hogy nem többpártrendszer van, hanem egypártrendszer keretei között akarunk modellváltást csinálni. Lehet, hogy ez is elképzelhető lett volna valamikor, ha időben kapunk észbe. Vajon akkor nem azt kellene-e csinálnunk, amit most akarunk, hogy ne a munkahelyeken legyenek a pártszervezetek, hanem ott, ahol politizálni kell. Nekem az a véleményem, és lehet hogy ez is sokakban ellenérzést vált ki, hogy a Központi Bizottság egyes tagjai, a párt különböző szintű vezetői — tisztelet a kivételnek — azt a keserves vitát és győzködést nem folytatták le a saját tagságukkal, amelyet le kellett volna ebben a kérdésben is, a múltunk ügyében is folytatni, és azt az elegáns megoldást választották, hogy mindazt, ami van, mindazt, ami probléma az asztalon volt, odavarrták a vezetés nyakába, arról szólva, hogy itt mindenki hatalmi harccal foglalkozik, személyes küzdelem folyik, és sajnos ezért ez a helyzet. Én azt hiszem, hogy ez a dolgoknak túlságosan leegyszerűsített változata, még akkor is, hogy [ha] én nem vonom kétségbe, hogy ilyesmiről is szó lehetett. Jobban hiszem azt azonban inkább, hogy azokat a politikai vitákat folytattuk le, amelyeket 1988 májusa előtt sajnos nem lehetett, általunk most már ismert okok miatt. Tendenciózusnak tartom azt a fajta megfogalmazást, amely egyszerűen csak kivonulásról beszél, arról beszél, hogy a munkahelyet úgy kell otthagyni, hogy mindenkinek át kell jelentkeznie a lakóhely szerinti pártszervezethez. Ugy csinálunk, mintha nem tudnánk, hogy ezerféle változata, módja lehet, amit most már az új szervezeti szabályzat tervezete is tartalmaz. Messze nem arról van szó, hogy most egyik helyről a másikra kell menni. Azt az állapotot viszont meg kell szüntetni, hogy nekünk a munkaidő lejártával a párttagságunk is lejár. Úgy gondolom, nem döntene helyesen a Központi Bizottság, ha kategorikusan ebben a kérdésben azt mondaná, hogy ezzel nem ért egyet. Úgy gondolom, azzal lehet egyetérteni, hogy az azonos munkahelyen dolgozó párttagok szabadon szerveződhetnek pártszervezetbe, igénybe vehetik a munkahelyi helyiségeket és sok minden mást is, de itt megint nem erről van szó, hanem arról van szó, hogy a pártszervezetek, vagy az üzemek legtöbbjében még azért ma is ott vannak a pártszervezetek úgy, ahogy a régi módon ott voltak. Néhány személyes véleményt élmény alapján szeretnék még csak érintőlegesen a Harmadik Oldalról mondani: sok mindent nem lehet úgy kezelni, mintha a mai 1489