A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

hogy az ellenzék ezt elhiggye nekünk? Pontosabban az engem nem érdekel, hogy az ellenzék elhiszi-e nekünk, mitől várjuk, hogy a nép elhiggye nekünk mindezt, mitől várjuk, hogy megadja ehhez nekünk a bizalmat, hogy ezt végig is csinálhassuk. Teszem azt, megadja a bizalmat, mitől várjuk, hogy megadja nekünk az időt is ahhoz, hogy magunkat a magunk által tervezett tempóban változtassuk meg és alakítsuk át, szép fokozatosan kivonulva a munkahelyekről, fokozatosan elrendezve a vagyoni ügyeket és más kérdéseket. Én tudom és hiszem, hogy ilyen dolgokat csak fokozatosan lehet elrendezni, de miért kell, hogy ezt a magyar társadalom is elhiggye és elfogadja nekünk [sic!]? A harmadik kérdés, amiben a dilemmát szeretném felvetni. Az MSZMP és a munkások ügye, és ezen keresztül egy kicsit a munkahelyi jelenlét kérdése is. Sokfelé járva az elmúlt hónapban, az országban fiatal közösségek között nagyon sok munkahelyi közösséggel is találkozva, legfontosabbnak azt tartom, hogy ne áltassuk magunkat, a munkásság nem a miénk, szerencsére másé sem. Pillanatnyilag szakszervezeté sem, az ellenzéké meg még kevésbé, de nem is a mienk. S ha más nem, az időközi választások rá kellett hogy döbbentsenek erre minket, mert Szegeden nem az értelmiség verte meg az MSZMP jelöltjét a választásokon, hiszen nem olyan körzetről van szó, és ugyanez máshol is elmondható, ahol az erőnk még nem kicsi, bár csökkent az a klasszikus nagyüzemi munkásság, jelentős részben az a réteg, amelyik prognosztizálhatóan vesztese lesz a szükséges szerkezetátalakításnak, a váltásnak. Gondoljuk végig akkor, hogy akarjuk mi a jövőbeli bázisunkat, tömegtámogatásunkat megszervezni és építeni. Sokat beszélünk általában a munkásságról, hogy a munkásság ezt támogatja, a munkásság azt támogatja. Melyik munkásság? Az, amelyik a bezárásra ítélt bányában dolgozik, vagy az, amelyik egy mikroelektronikai cégnél dolgozik. Számomra nincs egységes munkásság Magyarországon. Iszonyatosan érdektagolt a magyar munkásság. Itt szeretnék kapcsolódni a munkahelyi jelenlét kérdéséhez is. Az én véleményem, hogy erőltetett tempóban kell a munkahelyekről kivonulni ennek a szervezetnek. Munkahelyekről kivonulni, [ami] nem zárja ki az én értelmezésem szerint a munkahelyek szerint összeálló pártközösségek létét. És nem az ellenzék miatt, nem a megegyezés miatt, nem mások miatt kell ezt nekünk megtenni, hanem saját magunk miatt, a saját érdekünk miatt. Egyik pillanatban elmondjuk, hogy esnek szét a munkahelyi szervezetek, nekem is ez a tapasztalatom. Tegnap a Politikai Intéző Bizottság ülésén is említettem, hogy az ifjúsági vezetők értekezletén, ahol sokan részt vettek, tömegesen mondták el, hogy munkahelyi pártittkárok jelentős része ment el személyzeti osztályvezetőnek az elmúlt három hónapban, s miközben megállapítjuk, hogy esnek szét a munkahelyi pártszervezetek, mereven védjük a tegnapi szerveződési kereteket, azt a formát. Nekem nem elvi gondom van a munkahelyeken való jelenléttel, hanem az, hogy akkor nem leszünk jelen máshol. Becsapjuk magunkat, áltatjuk magunkat, elhitetjük magunkkal, hogy erősek vagyunk, csak éppen olyan pályán vagyunk erősek, ahol már kisebb dolgok dőlnek el, és ahol az igazi nagy kérdések dőlnek el, azon a pályán meg nem leszünk jelen. A másik érvem, hogy ennek a pártnak a sorsa — az én megítélésem szerint — ma csak egyrészt azon múlik, hogy mennyire tud átalakulni. Legalább ilyen fontos szempont az, hogy mennyire tudja elhitetni a magyar társadalommal, hogy átalakul. Mert mi átalakulhatunk, de ha ezt a társadalom nem veszi észre, vagy nem 1477