A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

A javaslatom lényege, hogy elsőként az a néhány elvtárs szólaljon fel, akiket a párton belüli viták, ütközések leginkább érintenek. Itt gondolok Pozsgay Imrére, Nyers Rezsőre, Berecz Jánosra és Németh Miklósra, mert azt gondolom, hogy az ő felszólalásuk után a referátum birtokában egyszerűbb lesz a Központi Bizottság tagjainak véleményüket kifejteni. IYÁNYI PÁL elvtárs: Kérem, ez egy javaslat. Természetesen senkit nem lehet kötelezni arra, hogy fölszólaljon, inkább megkérdezem a javaslat szellemében azokat, akik szóba kerültek, vállalják-e azt, hogy itt a fölszólalási sor elején szót kérnek. Pozsgay elvtárs: igen, Nyers elvtárs: igen, Berecz elvtárs is. Köszönöm. így módosulna az elmondott sorrend. Pozsgay Imre elvtársnak adnám át a szót. POZSGAY IMRE elvtárs: Tisztelt Központi Bizottság! Kedves Elvtársak! Nem ebben a sorrendben terveztem a magam fölszólalását, de a fölszólítást megértettem, és szeretnék eleget termi neki. A napirenden lévő ügy egyébként is, azt hiszen, olyan természetű és olyan súlyú, hogy itt valóban vitára, és ha kell, elszánt vitára és döntésre kell felkészülnünk. Kezdem azzal — mivel nem voltam itt a legutóbbi központi bizottsági ülésen —, hogy a kongresszust magam is időszerűnek tartom, s úgy vélem, hogy az egyetlen lehetséges fórum, amely a párt életében az egységnek egy olyan sajátos, az új követelményeknek megfelelő formáját dolgozhatja ki, hogy az MSZMP valódi eséllyel egy kormánypárthoz méltó és egy újabb kormányzati szakaszra alkalmas formában kerüljön ki szervezetileg ebből a vitából. Én ezt tartom a legfontosabb célnak, ugyanis van néhány dolog, amiben már nincs döntési lehetőségünk. Hiszen vagy mi magunk korábban döntöttünk, s annak konzekvenciáit viselni kell, vagy az élet döntött fölöttünk; vagy azért, mert túlhaladt az elképzeléseinken, vagy azért, mert elképzeléseinkkel ellentétes módon alakultak a dolgok. Nincs döntési lehetőségünk a pluralista többpártrendszerű politikai berendezés elfogadásában. Ezt mi magunk eldöntöttük, ezt a társadalom is így fogadta el, hogy vitatják, ki volt a kezdeményező, ki nem, majd a történelemben lesz később talán jelentősége; most mint politikai szituációt így kell tudomásul venni. Akarjuk, bevalljuk, vagy nem valljuk be, ennek a ténynek a következményei a párt vitáiban megjelentek, tükröződnek, és miként azt itt Grósz elvtárs a bevezető előadásában — a helyzetet — jellemezte, hatalmi harc formáját öltötték. Megmondom, ezt az ügyet ezért hoztam előre, mert ebben az összefüggésben beszámolójában személy szerint is aposztrofált engem, s jobb ezen túllenni, és aztán az egyéb dolgainkban remélhetőleg egyetértésre jutni. Ezzel a hatalmi harccal én úgy vagyok, s a köztudatba való bedobásával, mint egyfajta pótcselekvéssel: ez hivatott pótolni a valódi mélyreható vitákat és a tisztázó együttműködő szándékokat erősítő álláspont kialakítását. Én ezt a mumust nem fogadom el. A hatalmi harc körülbelül úgy közellenség, ahogy a zsidóság vagy a kulákság lehetett közellenség. Ez egy kinevezett probléma. Megismétlem: annak a helyettesítésére, pótlására, amit úgy neveznek: elvi viták és mélyreható koncepciótisztázó programok. Hogy ki, hogyan, miként dobta be? Általában a könnyebb ellenállásnak szoktunk engedni, ezen kár meditálni. Egyvalamit azonban mindenképpen szeretnék kijelenteni: e vitákban a párt helyét, a jövőre vonatkozó elképzeléseit és szerepét illető tisztázásban ha volt szerepem, vagy lehet a jövőben is szerepem, semmiféle személyes ambíció nem vezet. Ezt tudnia kell a Központi Bizottságnak, és ezt vagy elhiszi, bizalommal fogadja a párttagság és a Központi Bizottság, vagy nem, én magam nem tudok vele mit kezdem. Nem szeretném, ha 1110