A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

ez a problémakör arra válna alkalmassá, hogy ismét tekintélyalapon mondják ki az igazságot a pártban, vita nélkül, tisztázás nélkül, mert hiszen ha hatalmi harcot emlegetünk, mindenki a hatalmi harc gyanújába keveredik, aki másként gondolkodik egyik vagy másik ügyről. Ezt a gyanút magunk fölül el kell hárítani ahhoz, hogy szabadon vélekedhessünk és szabadon gondolkodhassunk a pártban, a párton belül jövendő feladatainkról. Ezt csak ezért bocsátom előre, és ezt az észrevételt kérem, fogadja el tőlem a Központi Bizottság. Dolgainkra térve most már, hiszen ez a fontosabb, a platformok ügyéről és szabadságáról. Úgy vélem, törekvések vannak a pártban arra, hogy végül is egy hiteles programban s annak megfelelő személyzeti politikában tükröződjék a párt akarata, hogy a párt tagságának ne kelljen meghunyászkodva és passzivitásba vonulva cselekednie e bonyolult átmeneti korszakban. Én a párt aktivitását és a különböző irányból érkező szerveződések, mozdulatok néha érdes, néha az elviselhetetlenségig elfogadhatatlan megnyilvánulásait alapvetően nemcsak válságterméknek tartom, hanem egy olyan törekvésnek a párttagság részéről, hogy maga szeretné legitimitálni a párt politikáját, mert akarja, vagy nem akarja, úgyis felelőssé teszik érte, tehát szeretné tudni, hol van ebben a pártban. Én ebből a szándékból indulok ki, és ezt méltányolom a tagság részéről. Szervezeti kereteink, szokásaink, módszereink viszont még a hagyományozó formát őrzik, amelyekbe beleütközik ez a szándék és nem tudja kikristályosodási fokig, a koncepcionálási fokozatig eljuttatni, és kétségtelen, a szervezetre nézve emiatt veszélyeket is hordoz magában. Ilyen alapon én elfogadom azt a kijelentést Grósz elvtárstól, hogy itt a párt válsága is tükröződik ebben a helyzetben. Hatnak rá a külső társadalmi körülmények, viszonyok, és ennek a hatásnak következményeit megéli a tagság. A döntő és nagyobbik része nem akar szakítani a párttal, de szeretne cselekvő részese lenni, ha már felelősséget kell viselnie. Én így fogom fel ezeket a törekvéseket, amelyekben nem az van, hogy mindegyiket igazolni lehetne, és mindegyiket helyeselni és jóváhagyni: természetesen ez a dolgunk, hogy ezekben is állást foglaljunk, de én ebből a pozitív aspektusból közelítem meg egy olyan párt tagságának a mozgását, a kezdeményező szellemét, amely hosszú időn át egyetlen redukált szerepre volt kényszerítve, állandó helyesléséről biztosítani a felsőbbséget, s mint végrehajtó elem, részt venni a központi akarat végrehajtásában. Ebből ki akar törni, de ez pontosan annak a következménye, amilyen politikát elfogadtunk. Május után, sőt most február után a többpártrendszerrel, a versenyhelyzettel, és az abból következő politikai küzdőtérrel. Éz az egyik, amit szerettem volna megemlíteni itt a tisztelt Központi Bizottság előtt. Én úgy látom, hogy nem annyira ideológiai jellegű a válság a párton belül — és nem annyira identitási válság ez —, mint inkább szervezeti és szervezési válság. Kétségtelen, a május óta működő Politikai Bizottság és vezetők érdemeit elismerve, ezen a szervezeti helyzeten nem tudott úgy úrrá lenni, hogy a párt magatartása kifelé egy egységes és követhető magatartás érzetét sugározza. Ez a társadalommal való viszonyunkban az alapvető probléma. Úgy hiszem, ez alól a következmény alól sem vonhatjuk ki magunkat. Mégis, elvileg, eszmeileg hol állunk, és hogyan jön létre a párt centruma? Azt hiszem, a kongresszusra készülve, a választóvonalat, bölcsen — mert lesz választóvonal kérem szépen —, embereket, elkötelezettségeket nem sértve, a tisztesség jegyében húzhassuk meg, ahhoz bizonyos elemzést kell a párton belüli magatartásokról még adni. Ebből a szempontból én a leglényegesebbnek — megismétlem — a 1111