A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

egyik nézőpontból nézve az egész négy évtized nem más, mint zsákutca, vagy csak itt-ott lehet értékeket felfedezni benne. A másik vélemény különbséget tesz benne annak alapján, hogy mi valódi érték és mi az, ami sohasem volt az, vagy ami időközben már elavult. A négy évtizeden belül külön is érdemes megemlítem 1956-ot. Itt három eltérő véleményt lehet tapasztalni. Az egyik nézet az egyszavas minősítés híve, az egyik álláspont egyértelműen népfelkelésnek tekinti. A másik álláspont egyértelműen ellenforradalomnak tartja változatlanul. És van egy harmadik nézet is, amelyik többé-kevésbé a Központi Bizottság korábbi állásfoglalásának szellemében közelít, hogy egy folyamatnak ítéli meg 1956 értékelését. A vitatott kérdések között szeretném kiemelni azt a témakört is, hogy mi a kibontakozást fenyegető legnagyobb veszély. Az egyik álláspont szerint a korábbi állapotba való visszarendeződés, a sztálini modell átmentésének szándéka. Én azok közé tartozom, akik a lehetséges veszélyek „kétfrontos" megközelítését tekintik helyesnek. Egyaránt elutasítja mind a „baloldali" visszarendeződést, mind a jobboldali veszélyt — benne: a polgári restaurációt. Sőt napjainkban — én személy szerint — ez utóbbit tartom a nagyobbik veszélynek. Nincs egység nemzetközi orientációnkat illetően sem. Vannak olyan vélemények, hogy a mai gyakorlat és a közeljövő várható feszültségei alapján elhanyagolhatónak tarthatjuk hazánknak a szocialista országokhoz fűződő kapcsolatait. A másik oldalon a sokoldalú kapcsolatépítés hívei állanak, ezek közé sorolom én magamat is, akik szerint a kölcsönös előnyökön alapuló együttműködés módozatait kell megkeresni minden relációban. Azt pedig egyenesen az országunk érdekeit mélyen sértő felfogásnak tartom, ha a szomszédos országok viszonylatában az elválasztó elemekre kerül a hangsúly. Hazánk nemzetközi elszigetelődését ebben az összefüggésben is mérhetetlenül veszélyes dolognak tekintem. Összefoglalva: úgy látom, hogy a felsorolt nézeteltérések kölcsönös toleranciával áthidalhatók. A választásra készülő, sőt azon sikerrel helytállni akaró párt vezetésében ennek a szándéknak kell felülkerekednie. Nem a régi módon értelmezett pártegységre van szükség, de nélkülözhetetlen egy választási szövetség garantálása a pártvezetésen belül. A választások után pedig nemcsak lehetséges, hanem egyenesen kívánatos, hogy a vitatott kérdések mindegyikéről — a további fejlődés érdekében — nyílt, őszinte eszmecsere folytatódjék. Kedves Elvtársak! A vezetést bírálat éri amiatt, hogy tehetetlenül sodródik az eseményekkel. Nem lehet tagadni, hogy ez bizony gyakran előfordul. De a sodródás nemcsak a vezetés szubjektív gyengeségéből fakad, bár én azt sem felejtem el az okok közé sorolni, hanem abból a kényszerpályából, amely a gazdasági és politikai mozgásterünket korlátozza, s e mozgástér most az átlagosnál is jóval több kompromisszumot feltételez. Bizonyára ezzel is összefügg a sodródásról alkotott vélekedés. De azzal a ténnyel is, hogy ez a vezetés nem készült fel — mert nem is készülhetett — a megújulásra, és „menet közben" kell rendeznie sorait, olykor sikertelenül. A pártvezetést, személy szerint a főtitkárt elsősorban, elmarasztalják azért, mert gyakran változtatja a véleményét. Ezt a kritikát az események ilyen felgyorsult irama közben is bizonyos szempontból jogosnak tartom. Ugyanakkor én a folyamatokhoz igazodó nézetmódosítást, a korábbi álláspont indokolt és rugalmas megváltoztatását kisebb hibának tekintem, mint az üres szóvirágokat, a mellébeszélést vagy a személyes presztízsszempontokat. 1097