A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

amelyek elháríthatatlanok, elháríthatatlan ugyanis, hogy egy integráló párt, amely a társadalom minden rétegéből, csoportjából és érdekszférájából gyűjtötte össze a tagságát, a többpártrenszer megnyíló körülményei között — ha ez a többpártrendszer valóban kibomlik, kifejlődik, megszilárdul — teljesen lehetetlen, hogy ugyanebben a keretben, ugyanezzel a metódussal működjön. És teljesen lehetetlen, hogy ugyanazt a bázist megtartsa, kizárt dolog. Ezt a folyamatot egyrészt nem tekintjük természetesnek, mert irracionálisán fogjuk fel, és egy sor illúziónk tapad a volt szerkezet fenntarthatóságához, másrészt pedig minden kudarcot egyúttal a vezetés, a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság, egyáltalán a vezetés kudarcaként élünk meg, és ez táplálja azt a hisztériát, ami egyébként a társadalomra jellemző. Nem tudom, ha szegény Bibó élne még, hogyan minősítené, valószínűleg új magyar hisztériának, és biztos megkeresné vagy próbálná megkeresni ennek az okait. Erre itt én most nem vállalkozom. Inkább azt vetném fel, hogy egy ilyen szituációban milyen vezetési módszerek lehetségesek egyáltalán politikailag? Ha úgy tetszik, politológiailag. Milyen axiómák kínálkoznak? Az egyik nyilvánvalóan az, hogy akkor, amikor a társadalom a demokratizálást követeli, akkor ennek a demokratizálási követelménynek — már csak azért is, mert ez a programunk — mindenképpen eleget kell tenni. Tehát minél több bizottságot, minél demokratikusabban. De ugyanakkor tudni kell azt, hogy minél szélesebb, minél több, minél demokratikusabb, annál kevésbé döntésképes, és még kevésbé cselekvőképes. Következésképpen teljesen egyetértek azokkal, pontosabban azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy egyfelől még ez folyik, és ötleteket, gondolatokat termel, másrészt feltétlenül kell egy szűk vezetés, még jobb lenne egy ember egy ilyen szituációban, a karizmatikus vezető. Ha lenne ilyen. Reprezentatív, a társadalom egészét illetően, akkor az lenne a legjobb. Nagyon jól tudjuk, hogy nem ez a helyzetünk. Ebben az esetben viszont kell egy szűk kabinet, mindegy, hogy minek nevezem — direktórium is elhangzott, kabinet is elhangzott —, egy szűk kabinet, amely azonban mondhatnám azt, hogy bajtársiasan vagy szocialista módra, szolidárisán működik. De én inkább most azt mondom: kommandószellemben működik. Engedjék meg ezt a kifejezést. Megmagyarázom, hogy mit értek ezen. Ezen azt értem, hogy meglegyen az a garancia, amiről valaki beszélt, hogy tudniillik, amíg erre szükség van, addig úgy működik, hogy minden lépését és minden szavát egyeztette, hogy a labdát egymás kezébe adja, egyik a másik kezébe adja és nem össze-vissza, nem hagyja, hogy a társait kilőjék, nem azért, mert szereti, nem azért, mert bajtársias vele, bár az utóbbira esetleg lehetne mód, hanem azért, mert akit kilőttek, eggyel kevesebb a védőbástya és a következő, és erre a társadalomban megvan minden indíték. Ezek a szempontok, ezek az elvek azok, amelyek miatt én messzemenően támogatom az elnökség elgondolását. Elnökkel az élén; támogatom egyúttal azt, hogy a lapok viszont le legyenek osztva. Ezt számos más pártban is ismerik és gyakorolják. Aki a faluba tud menni, az menjen a faluba, de egyeztetve a másikkal, meg a harmadikkal, meg a negyedikkel és beszéljen ott a parasztokkal. Aki az üzemben tudja eladni ugyanazt a gondolatot és azt az akcióprogramot, amire összeállt ez a stáb, az menjen oda. Ezt a működési formát számos párt, pl. a magát a föld alól visszahozott francia szocialista párt nagy sikerrel követi. Ez megoldható, csak egy 1210