A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

Az úgynevezett alternatív szervezetekhez is más minőségűvé vált viszonyunk. Azt keressük, ami összeköt bennünket. Ennek legdöntőbb állomása az az elhatározás volt, hogy megkezdjük az átmenetet a többpártrendszer viszonyai között működő képviseleti demokráciára. Ilyen előzmények után fel kell tennünk a kérdést: hol tart ma az MSZMP? Miért bírálnak párttagjaink bennünket? Az erőfeszítések és a jelentős részeredmények ellenére az MSZMP tartós defenzívában van. Tekintélye nagymértékben csökkent. Tagságának nagy része passzív, sokan nem képesek eligazodni a változásokban. A pártmozgalmat zavar, elbizonytalanodás jellemzi. Ez több okra vezethető vissza. Én sorba veszem, ahogy ezt én látom: — először: a gazdasági válság valódi mélységének megismerése, — ilyen ok: a múlt újraértékelése, — az elmúlt másfél évtized megválaszolatlan kérdései, — de ilyen ok a hatalomért folytatott harc kiéleződése, benne a szocializmusellenes erők nyílt fellépése, — de ide sorolom azt is, hogy nemzetközi téren növekednek a fenntartások gyakorlatunk egyes elemeivel szemben, — alapvető okként tartom számon a pártvezetés rendezetlen állapotát és a pártirányítás következetlenségeit, — és végül azt a tényt, hogy a kommunisták és a pártszervezetek [az elmúlt évtizedekben] elszoktak az önálló, meggyőző politizálástól. A párttagság nagyobbik része láthatóan nem tud mit kezdeni a rászakadt önállósággal. De legyünk igazságosak! Hosszú időn keresztül nem azt várták tőle, hogy önálló véleményt formáljon és önállóan cselekedjen, hanem azt, hogy elfogadja és közvetítse a felsőbb szinteken hozott döntéseket. A helyi politizálás gyakorlatilag eltűnt az alapszervezetek életéből. Ráadásul az „egyszerű" párttag most azzal szembesül, hogy környezete előtt viselnie kell olyan döntésekért a felelősséget, amelyek helyességét korábban megítélni nem volt képes, amelyeket most elhibázottnak minősítünk, és amelyek meghozatalában nem is vett részt. A párt vezető testületeinek minden korábbinál gyakrabban kellett döntést hozniuk, de ezek sokszor nem kellő előkészítés, mérlegelés alapján születtek. Ehhez az is hozzájárult, hogy fontos kérdésekben nem kértük ki a tagság véleményét, vagy — és ez tipikusabb volt — nem voltunk képesek a témák iránt az érdeklődésüket felkelteni. Ma már világosan látjuk, hogy — bár szándékunk tisztaságához nem férhet kétség —, mégis hibát követtünk el a területi, városi pártértekezletek „szabadjára engedésével". Nem az önállóság tiszteletben tartása volt persze a hiba, hanem az orientáció, az érdemi segítség szinte teljes elmaradása. Mindez sok zavart, bizonytalanságot okozott, aminek a jeleit a pártértekezletek mindmáig tartó elhúzódása, nemegyszer az ízléstelen személyeskedések is tükrözik. Nem védtük meg kádereinket az igazságtalan támadásoktól, miközben ők maguk sem vették fel a harcot a rágalmakkal szemben. Továbbá gyengíti a pártot, hogy vezető testületeiben alig konfrontálódnak a nézetek, inkább a testületeken kívül, többnyire a tömegtájékoztatásban jelennek meg a nézeteltérések, és ennek következtében nem tisztázódnak lényeges politikai kérdések. A közvélekedés szerint hatalmi harc folyik a Politikai Bizottságon belül, elsősorban Pozsgay Imre és közöttem, bár más nevek is forognak. Ezt a véleményt 1094