A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

mindenekelőtt a különböző sajtómegnyilatkozások erősítik. Azt is meg kell állapítanunk, hogy az egyes irányzatok igyekeznek vezetők mögé sorakozni. A folyamat akkor válik bonyolultabbá, amikor egyes vezetők magukat sorolják be valamelyik irányzatba. És keményen, szenvedélyesen bírálnak bennünket a meghonosított címkézés miatt is. Világosan meg kell válaszolnunk azt a kérdést, hogy hogy minősítsük a vezetés egységével kapcsolatos bírálatokat. A kritika túlzásokat is tartalmaz, és a régebbi állapot iránti nosztalgiáktól sem mentes. De véleményem szerint a vezetés valóban nem egységes. A hatalmi harc — ha elfogadjuk ezt a minősítést — csak látszólag személyi rivalizálás, valójában néhány alapvető kérdés eltérő megítéléséből fakad. Bonyolítja a helyzetet, hogy az eltérő nézetekből még nem formálódtak ki markáns platformok, de már a párton belüli szerveződések megjelentek. Megpróbálom sorba szedni ezeket a kérdéseket, hisz két üléssel ezelőtt Marjai elvtárs ezt kérdezte felszólalásában, és nem kapott rá választ, és ezt joggal sérelmezte. Az egyik kérdés az átalakulás ütemének megítélése. Milyen gyorsan haladjanak a reformfolyamatok? Az egyik felfogás szerint a lehető legjobban fel kell ezeket gyorsítani, mert nagyon nagy a ledolgozandó hátrány. A másik felfogás — én is ezt képviselem — a megfontolt haladást tartja egészségesnek. Amennyiben ugyanis a politikai és a gazdasági folyamatok üteme túlságosan elválik egymástól, akkor egyik területen sem következhet be megalapozott, tartós fejlődés. Gyökértelen, könnyen semmivé váló politikai látszatmegoldások születhetnek. S a legvonzóbb politikai programokat és célokat is lejárathatja, ha a gazdaság helyzete nem javul érzékelhetően. Csak szilárd gazdasági bázison lehet politikai és társadalmi reformokat megvalósítani, amelyek természetesen visszahatnak a gazdasági folyamatok fejlődésére is. A túl gyors változásokat az emberek nem tudják követni. Nem tudnak eligazodni az ebből következően még bonyolultabbá váló jelenségek között. Ennek a nézetnek — tehát amit én is vallok — viszont az a lehetséges gyenge pontja, hogy a változások szükséges, kívánatos sebességét is indokolatlanul lecsökkentheti. A demokratikus szocializmusban — mint fejlődési irányban — én úgy érzem —, teljes az egyetértés. De minthogy elméletileg, illetve a politikai programok szintjén sincsenek kimunkálva az ezzel összefüggő legfontosabb kritériumok, a konkrét megoldásokat illetően gyakori a bizonytalanság és a megítélésben eltérés. Ez a túl gyors ütem ellen szól, egyúttal az elméleti, programkészítő munka nagyobb gyorsaságát követeli. Véleményem szerint az optimálisnál nagyobb sebesség növeli a hibalehetőséget. Ha pedig túlságosan sokat hibázunk menet közben, ha túl gyakran kell korrigálnunk tévedéseinket, az kikezdheti a törekvéseink iránti bizalmat. Ezt már a gyakorlatban is tapasztaljuk. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a megfontoltan haladás nem jelenti a mozdulatlanságot. Nem a változások szükségességét tagadja ez a felfogás sem, hanem a megalapozatlan változások veszélyeire, negatív következményeire van tekintettel. A következő kérdéskör, amelynek kapcsán jelentős felfogásbeli eltérés tapasztalható, az a pártreform értelmezése. Az egyik nézet a radikális, a korábbi gyakorlat minden elemét tagadó megújulást igényli. A demokratikus centralizmus elvetésével a központi akarat valamennyi megnyilvánulását elfogadhatatlannak tartja. 1095