A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

a vállalati jövedelmek is. A kettő nyilvánvalóan szorosan össze is függ, a vállalati jövedelmek leszakadása pedig a technikai megújulás, a versenyképessé válás lehetőségétől foszt meg bennünket mind nagyobb mértékben. Egy másik ilyen problémakör, amelyet szintén itt felvetettek többen is, a közgazdasági környezet gyakori változása. Nagy Gábor elvtárs szólt erről, számokkal is szemléltetve. Valóban én is, mint nemrég még gyakorló gazda úgy éreztem, hogy a közgazdasági környezet változásával kapcsolatban a gyakorló ember nem a rendszerszemléletű átgondolt változás irányát érzi, hanem inkább azt az érzetet kelti, mintha valakik bosszantásukra szövetkeznének. Gyakoriak a változások, és nem kiszámíthatóak a változások, és ami ennek egy kellemetlen következménye és gyakorlati tény, hogy felerősödött a termelők állami irányítást figyelő magatartása. A gazdálkodó embernek pedig jobb, hogyha azt figyeli, amiből haszna és az országnak pedig terméke lesz; eladható, fogyasztható, felhasználható terméke lesz. Mit akar az MSZMP? Nem mennék végig azokon a pontokon, amelyek véleményem szerint politikai stratégiának megfelelők és az MSZMP kormányzópárti mivoltának megtartását szolgálóan fogalmazódtak meg. Az elsőt emelném ki: világos, megvalósítható célokat. Ezen célok egyik alpontja: ,,az élelmiszer-ellátásunk legyen továbbra is kiegyensúlyozott és túlnyomórészt hazai termelésre alapozzuk". Igaza van Burgert elvtársnak, ami importból versenyképesebben, olcsóbban hozható be, azt hozzuk be, és amit mi tudunk előállítani versenyképesebben, azt pedig exportáljuk nagyobb mértékben. Tehát állítsuk elő nagyobb mennyiségben és exportáljuk nagyobb mértékben. A hazai ellátásnál említeném meg: ahhoz nem férhet kétség, hogy a hazai ellátás mértékéig folyó termelés gazdaságossága olyan kell hogy legyen, hogy a mezőgazdaságban, az élelmiszeriparban működő tőke versenyképes hozadékkal bírjon a népgazdaság más termelőágaival. Ehhez pedig kétféleképpen lehet eljutni: egyrészt paritásos árakkal, másrészt pedig támogatásokkal. Ma a támogatások leépítésének idejét éljük, így majd az árak kérdésében kell szót értenünk egymással, és ez sem lesz könnyű. Azzal a megállapítással én eszem és szívem szerint egyetértek, hogy az országnak hosszú ideig szüksége lesz az agrárgazdaság jelentős exportbevételére. Aligha képzelhető el, hogy bármilyen más termékkel kiváltható lenne az agrárexport pozitív szaldója. Itt egy gondolat erejéig álljunk meg. Bármilyen verseny-kikényszerítő, hatékonyságot érdemben javító intézkedéssorozatot, a legokosabb kormányzati munka termékeként megjelenő intézkedéseket sikerül foganatosítani, mivel az agrártermékek többsége protekcionista piacra megy, ezért elképzelhetetlen, hogy ne kelljen az exportot szubvencionálni. Ez nem a mi szándékunk miatt, hanem a piac deformált magatartása miatt lesz a jövőben is törvényszerű. * Ezért az egész agrárélelmiszeripar-fejlesztés, élelmiszergazdaság-fejlesztés kérdése kapcsán elsőként kell eldönteni azt, hogy ezzel a követelménnyel és igénnyel miként vagyunk hajlandók szembenézni. A mi belül felhasználható nemzeti jövedelmünkből sokáig hiányozni fog az adósságszolgálati teher, de ha annak a viselése egy olyan agrárexport pozitív egyenleggel érhető el, amely szubvenciót igényel, akkor a szubvenció összegével megnövelt összeg lesz az, amelyen belül elfogyasztható nemzeti jövedelmünket csökkenti. Ezek lényegi kérdések, én azt hiszem, hogy még — legalábbis tudomásom szerint — nem tisztázódtak, majd abban a munkában — vagy azt a munkát megelőző tanulmányokban —, amely az agrárpolitika végrehajtására irányuló kormányzati program munkája lesz, ezeket az alapkérdéseket tisztázni kell. 956