A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

Tisztelt Központi Bizottság! Szóba kerültek itt ma többször is a választások. Szólni kell a parasztság szerepéről a politikában. Korábbi, múlt századi tapasztalatokból tudjuk, akkor a politikusok viszonylag könnyen alakíthatónak tartották az agrárszavazatokat. Nagyapáink történetéből tudjuk azt is, hogy a képviselőjelölt boroshordóval vagy anélkül, de egyszerű magyarsággal szólt a falusi emberekhez. A földművelők pedig a tisztes életmódról alkotott felfogást ismerve, a bizonytalanságtól irtózva, de végül is a hatalom számára, a hatalom szempontjából kiszámíthatók voltak, a kiegészítő komplementek kategóriába sorolták őket a politikusok. Tudjuk azt is, hogy a két világháború között a kisgazdapárt a földművelőtársadalom létkérdéseivel foglalkozott, a vidéki élet feltételeinek javítását hangsúlyozta az agrárpolitika kapcsán. Egy nagy ugrással a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezésével jó ideje megállapította pártunk már azt, hogy a parasztság átalakult, korábbi értelemben megszűnt. A termelői elkülönültség megszűnésével a nagyüzemi munkásságra hasonló jegyeket mutat [sic!]. Sorsuk összefonódik a mezőgazdasági nagyüzem és a háztáji termelés jövőjével, s mind erősebben a vidéki életforma minőségével. Pártunknak tehát politikai kötelékeit ezeken a csatornákon keresztül kell kialakítania a Musi emberekkel. A következtetés az én számomra egyértelmű, ma mozdulatlan, csendes tömegként nem tekinthetők, nem számolhatunk így velük. Legfeljebb nyugodtabbak, a tapasztalatokat a szónál többre becsülik. Végül szeretnék szólni az élelmiszeripar költségvetési kapcsolatairól. Az 1970-es évek elején 2,2 milliárd forintot fizettek be a költségvetésbe, 1987-ben — ha a számok jók — 23 milliárd forintot tett ki ez az ágazat a költségvetésből. A nagy különbség oka az áruk külpiaci elhelyezése volt. Nyilvánvalóan nem lehet növelni ezt a támogatási tömeget, szerkezetváltásra van szükség a mezőgazdaságban, az élelmiszeriparban, és ez éppen olyan fájdalmas, éppen olyan keserű pirulákat jelent majd itt is, mint más ágazatokban. Kérdés az, hogy hogyan lehet ezt megtenni az összteljesítményt megtartva, megőrizve, vagyis nagyjából azt az egymilliárd dollár exportmennyiséget megőrizve. En jónak tartom azt az elgondolását, amely a támogatást csökkentené a gazdaságtalan exportnál, és ugyanezt a támogatást eljuttatná a minőségi szerkezetváltást megvalósítani képes gazdaságokhoz. Úgy tűnik, hogy a kommersz tömegtermékek leértékelődnek, a speciális cikkek, szaporítóanyagok, tenyészállatok, aprócikkek értéke viszont növekszik. Ma viszont az exporttámogatás termékmennyiség-függő. A kivitel támogatását a leggazdaságtalanabb termékeknél viszont elhagyni lehet, és ezzel mérsékelni lehetne ezt a feszültséget, ha ezt az összeget áttranszformálnánk a gazdaságosan exportálókhoz. Kérdés az, hogy a költségvetés kibírja-e ezt. Most nyilvánvalóan azt mondják erre, hogy nem, én mégis úgy gondolom, hogy előre kellene tervezni, és egy ilyen állapotot kell megcélozni. A másik kérdés jogos, hogy a kedvezőtlen adottságú térségekkel mi lesz. Ezekben a térségekben az egyéni, családi gazdaságok kézimunka-igényes kultúrák preferálása lehet a kivezető út, illetve a leggyengébb minőségű földeknél azokat nem megművelni, hanem erdőtelepítésre, turisztikai célokra kellene felhasználni. Végül a tézisekről: én ezeket elfogadásrajavaslom. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy pártunknak a Minisztertanács révén ehhez majd intézkedéseket kell javasolnia, vagy kezdeményeznie, másrészt viszont hosszú távra is igaznak vélem azt a megállapítást, miszerint nem tekinthetjük rendezettnek hosszú távon az agrárpolitikánkat. Más politikai erőket is bevonva, ebben kezdeményező szerepet vállalva 954