A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

hangzott el: „Manapság sokan vannak, akik szelet vetnek, holott magot kellene, persze magvetők is vannak, csak ők csendben végzik dolgukat, olykor meg is róják őket a hangosak, mondván a vidéki tömeg csendes, nem politizál, pedig nagyon is politizál, az én véleményem szerint, csak mások az értékei és más a célrendszere. Nem az, ami a frissen támadt politikai hullámverés tajtékos habjain kicsapódik. A csendes tömegnek markáns politikai akarata van, de nem handabandázik. Szilárd talajt akar érezni a lába alatt és biztonságos jövőt látni maga előtt. Megújulást akar, de nem felfordulást." Arrébb: ... „A földhöz, táptalajához kötődő magyar paraszt és ivadékaiból lett agrárértelmiség a jövő egyik záloga marad. Én látom bennük a jövő ígéretét! De vajon ők is látják-e bennünk saját jövőjük biztosítékát? Mit kell tennünk ahhoz, hogy a kérdésre a válasz határozott »igen« legyen?" Tisztelt Központi Bizottság! Meg kell mondjam, nagy várakozás van köreinkben. Tudni szeretnénk, milyen álláspontot alakított ki az MSZMP, vállalni tudja-e a falu kérdését, vállalni tudja-e az agrárkérdéseket. Számosan vetik fel: az MSZMP, mint munkáspárt, lehet, hogy nem alkalmas erre a funkcióra. Mindenesetre a februári agrárpolitikai tézisek, a mezőgazdaság körében csalódást okoztak, másodrendű állampolgári érzéseket keltettek. Mit várunk és mit vártunk helyette? Alapvető szemléletbeli változást. Rövid távon gyors kormányzati intézkedéseket, a már unalomig sorolt legégetőbb kérdésekben. Meg kell érteni: enélkül nincs jövőpolitika, enélkül nincs túlélés. Hosszú távon a kiutat egy olyan reformpolitika jelenti, amely az agrárpolitika megújulását egy életteret adó, jövőt biztosító falufejlesztési program keretében képzeli el, amelynek a középpontjában a termelőegység helyett a falun élő ember áll. Egy olyan program, amely a városoktól és az azokhoz közel álló nagyközségektől messze lemaradt falvakba visszaviszi a népképviseleti önkormányzatot és gazdasági önrendelkezést. Ezt alapkérdésnek tekintjük. A múlt értékeléséről néhány gondolatot. Mi azt valljuk, hogy az agrárágazat sikerágazat volt. Azt valljuk, hogy az agrárágazat volt az, ami ennek a kis országnak az elmúlt négy évtizedben valóban olyan sikert tudott produkálni, amire a világ is felkapta a fejét. De azt sem felejtjük, hogy az előttünk járó generációk milyen körülmények között csikarták ki ezt az eredményt, a politika tiltása ellenére sokszor dacolva az 1970-es évek modern koncepciós gazdasági pereivel is. A kétségbevonhatatlan eredmények ellenére az utolsó öt évben helyzetünk jelentősen romlott. Ma az úgynevezett korszak nyitányán, amikor az ágazatok esélyegyenlőségéről bveszélünk, világosan ki kell mondjuk, a falu, a mezőgazdasági termelők hátrányos helyzete sem gazdaságilag, sem szociálisan nem szűnt meg. A mezőgazdaság sajátosságait a gazdaságpolitika nem vette és nem veszi figyelembe. A mezőgazdaság döntően nyersanyagtermelővé vált. Az ágazat nem integrálódott be sem a magyar gazdaságba, sem pedig a nemzetközi piacba. A mezőgazdaság elsősorban az iparfejlesztés egyik forrásának van tekintve, akár a tőkét, akár a munkaerőt nézzük. Ami kialakult, az egy modernszerű másodrendűség. Az agrárreformkörök változtatni akarnak ezeken a gondokon. Azért akarnak változtatni, mert soraikban nem politikusok, hanem azok vannak, akiknek ezeket a napi válságokat meg kell élni a falvakban, a gazdaságokban, és meg kell magyarázni a dolgozóknak sokszor a lehetetlent is. Tehát épp ezért számunkra ezek a kérdések távolról sem közömbösek. A vitaanyagról néhány gondolatot. Mindenekelőtt le kell rögzítenünk és ki kell nyilvánítanunk, hogy a mezőgazdaság nem eltartott ágazat, sem a hazai ellátás, sem a külpiac vonatkozásában. A meglévő támogatások azért vannak, mert az árcentru951