A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

nemcsak az utóbbi két-három évben, hanem évek óta — csinálunk, ezzel nem lehet tartani. Expanzióra van szükség és pénzre. Ez pedig nincs, ezt pedig mindenki tudja. Ha engedünk, hogy ez az egész mozgás szélesebb legyen és kiterjedjen a vállalkozókra is, ilyen módon a mezőgazdaságra is, akkor a tőkebehozatal talán gyorsabb tud lenni. Másik oldalon érdemes arról is beszélni, és ennek a pártnak fel kell vállalni, hogy mi a hagyatéka. Ma milyen hagyatékkal kell számolnunk? Most az a divat, hogy mondjuk el, hányszor vertük meg a parasztokat. Én azt hiszem, hogy nemcsak ez a hagyaték. A legfőbb hagyatékot én abban látom a falun ma, hogy először is megnőtt az értelmiség. Soha nem látott mértékű értelmiség alakult ki nemcsak agrárértelmiség, közgazdasági, hanem humán értelmiség [sic!]. Ennyi orvos soha nem volt falun. Egyszóval ez a legnagyobb gazdagsága, legnagyobb tőkéje, ami változott a falun. A másik, hogy megtanult a magyar ember kis helyen, rendkívül intenzíven termelni. Soha nem látott intenzitást valósított meg, és ez nemcsak egyszerűen a kistermelők körében van, hanem a háztájiba is egyre jobban bevonul, és átalakítja ezt a régi romantikus háztáji gondolkodást, amit főként a Budapestre került falusiak álmodoznak vissza, amikor farmgazdaságot mondanak. Ehelyett ma már a háztáji is, ahol a fiatalok dolgoznak, átalakult egy intenzív, iparszerű kistermeléssé, óriási ipari igényekkel. Ez egy vagyon, amire építhetünk. Persze igaz az is, hogy ez az ipari háttér, ami nekünk van, az kevés. Hiszen látható volt, hogy milyen ipari háttér van az élelmiszer-gazdaságban, amikor elment a fél ország hűtőt venni. És akkor nem arra állt rá az ipar, hogy éjjel-nappal hűtőt gyártson és konkuráljon, hanem fölemelte az árat. De egyetlen új gyár sem kapcsolódott be, hogy [most] akkor hűtőgépet gyártunk mi is, vagy megvesszük Jugoszláviából közvetlenül. Nekünk van bizonyos tapasztalatunk, hiszen éppen az 1968-as reform után kialakult az is a nyitás következtében, hogy az iparban is volt bizonyos áttörés. Én ezt a mi területünkön a Rábával tudom illusztrálni, hiszen a Rábának igazán nem volt kötelessége — és nem is ajánlották neki, sőt inkább fenyegették utána —, hogy vállaljon traktorgyártást. S ez egy sikerült dolog volt. Sikerült az, hogy átalakították az olajgyártást ahhoz, amilyet mi igényeltünk és behoztunk. Egyszóval konkurencia kellett, és a konkurencia segített ahhoz, hogy az ipar is megmozduljon. [Azóta — miután a konkurencia szűkült — azóta újból szépen megálltunk.] Tehát egy élénkítést egy konkurencia tudna hozni. De ez az egész Rábarész csak a földművelésre, növénytermesztésre terjedt ki, sajnos. Az egész élelmiszer-termelés az nyitott most is. Én nagyon egyetértek azzal, hogy legyen egy kormányprogram, különösen a fejlesztést illetően. A fejlesztést nem globálisan kell megfogalmaznunk, mert ezek a globális fogalmazások rendszerint odavezetnek — és azt hiszem már régi trükk, hogy azért fogalmazzuk olyan általánosan, hogy akkor ne vitatkozzanak velünk —, ilyen általános meghatározások mindig odavezetnek, hogy senki sem vitatkozik. Én azt hiszem; hogy konkrétabbá kellene tenni. Ha fejleszteni akarjuk a mezőgazdaságot, ezt nem tudjuk elvonatkoztatni a falutól, mert állandóan falueltartó kötelezettsége van; ha akarja, ha nem, ettől nem tud menekülni, és nem tud kilépni. És nem is tisztességes az a szövetkezet vagy állami gazdaság, aki a környezetéből kilépve akar gazdálkodni: ,,Az én házam, az én váram." Egyébként is azok lettek a jó nagyüzemek, akik a környezetükről gondoskodtak. Ezután is feladat kell hogy legyen, ha úgy döntünk, hogy nem feladata, akkor is. Tehát el kell dönteni, hogy milyen módon kell ezt kezelni egy kormányprogram 935