A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

megek, milliók megnyerése, az a mi pártunk legszentebb feladata. Ennek érdekében sokkal szélesebb körű munkát kell végeznünk. Es minden eddigi tapasztalat azt igazolta, hajó ügyért fordulunk a munkásosztályhoz, a parasztsághoz, az alkalmazottakhoz, az értelmiséghez, kapunk támogatást. Azt vizsgáljuk inkább, hogy talán mi nem fordulunk konkrét célokkal és feladatokkal ezekhez a rétegekhez. En úgy érzem, hogy amit Grósz elvtárs mondott a tennivalókban, az ennek felismerését jelzi, és az a program, amit ki akarunk dolgozni, a kormánynak a továbbfejlesztett programja, talán konkrétabb kapcsolódást jelenthet a dolgozó rétegeknek. Harmadik téma, amiről röviden szeretnék szólni, viszonyunk a Szovjetunióhoz. És itt a párt viszonyáról szeretnék valamit mondani. Eddigi eredményeink forrása, egyik forrása, az egész magyar kommunista mozgalom vagy munkásmozgalom egyik féltett kincse volt, lesz és marad, viszonyunk a Szovjetunióhoz. Ezt szép így elmondani és én azt hiszem, nincs is igazi kommunista, aki erről ne beszélne. Ugyanakkor felmerül a kérdés, változott-e viszonyunk a Szovjetunió kommunista pártjához, változott-e viszonyunk a szovjet néphez. Úgy érzem, hogy éppen a Szovjetunióban végbemenő változások, a peresztrojka, a megújulás, a glasznoszty lényegében mind-mind új erőforrásokat adhat a magyar—szovjet barátság, a magyar párt és a szovjet párt kapcsolatainak további építésében. Elvtársak! Ugyanakkor ez ellen hatnak gazdasági tényezők, konkrét gazdasági ügyek. Ez ellen hat nagyon sok esetben az ellenség széles körű propagandatevékenysége, és nekünk nyfltan meg kell mondanunk, hogy a magyar—szovjet pártkapcsolatban és barátságban nemcsak, hogy nem lépünk vissza, hanem az új lehetőségeket még inkább ki akarjuk használni. Ha ez így van, akkor ez át kell hassa a párt minden egyes tagjának cselekedetét, beleértve mindazokat, akik a gazdaság területén dolgoznak. Mert tény, hogy a megfelelő nemzeti érdekek képviseletében, de marxista—leninista elvi alapon lehet továbbépíteni a magyar—szovjet barátságot. Úgy érzem, hogy ennek az érvényesítésében, hangsúlyozásában újból és újból fel kell lépni. Felmerült itt, és a javaslatok leglényegesebb része, a pártokkal kapcsolatos állásfoglalás, amelyben szintén egyetértek Grósz elvtárs által elmondottakkal. De azért két megjegyzésem van hozzá. Az egyik: a pluralizmus kérdésében és az egypárt vonatkozásában felmerül az a kérdés, kihasználtunk-e már minden lehetőséget. Őszintén megmondom — és ez a mi pártunk vezetésének a hibája, ha szabad így mondanom, a mi hibánk —, nem használtunk ki minden lehetőséget. Gondolok itt arra, hogy nem használtuk ki azt a széles körű hatalmas hálózatot, amely rendelkezésünkre áll, például a szakszervezetek vonatkozásában, nem használtuk ki az ifjúsági szervezet vonatkozásában. Huszár elvtárs biztos el fogja mondani, hogy nem használtuk ki a népfront vonatkozásában sem. Tehát nem mondhatjuk még, hogy ezt a meccset már megjátszottuk, ezt már lefutottuk. Megakadtunk valahol, nem tudtuk megcsinálni. Ugyanakkor, amikor építjük a pártokkal való együttműködést, a szocialista platformot, és lehetőséget adunk arra, hogy fokozatosan más pártok is jelentkezzenek, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a győzelmünk egyik forrása lehet — most a győzelmet nem legyőzés vonatkozásában értem, hanem a vezető szerep biztosításával —, hogy építünk a szakszervezetekre, a népfrontra, az ifjúsági szervezetekre. Vagy tessék csak végiggondolni a felszabadulás előtti korszakot, a felszabadulás utáni 1945—1948-as korszakot. Nemcsak azért tudott győzni a mi pártunk álláspontja, mert igazunk volt, hanem mert megkaptuk a megfelelő támogatást, szerve72