A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

a hallatlan történelmi feladatot, amit véleményem szerint még rendszer nem hajtott végre, ez egy münchhauseni feladat, saját magát a mocsárból, a hajánál fogva kell hogy kiemelje, egy olyan párt, amely abszolutisztikus módon működött, és át akar állni a demokráciára, ha ezt valahogy meg tudja valósítani, akkor csak — itt most kölcsönzők egyik kollegámtól egy szót — a liberális abszolutizmus útján tudja elérni azzal, ha fokról fokra, lépésről lépésre megadja a lehetőséget ehhez az előbb említett tréninghez, de ugyanakkor nem engedi meg az összetartó erők széthullását. Ez az első megjegyzésem, amit ezzel a beadvánnyal kapcsolatban szerettem volna kifejezésre juttatni azért, hogy a továbbiakban ne legyen zavarodás abból, hogy a párt egy szervezett tanácsadó testülete így gondolkodik, a párt központi vezetősége talán anélkül is, hogy ezt úgy különösebben reagálná vagy reflektálna rá, észre sem véve, azt is elfogadja. Az eszmei zűrzavar anélkül is elég nagy — én nem is akarom ezt eltúlozni —, hogysem mi is tennénk hozzá. A másik kérdés történelem, jelen, politika. Gondolom nem lesz meglepő, ha mint történész azt mondom, hogy váltig és már elég régen azoknak az oldalán járok, állok, akik azt szeretnék, ha ennek a népnek a története a saját története lenne, ha tehát a történészek szorgalmasan, állhatatosan és tisztességesen dolgozhattak volna, és dolgozhatnak jelenleg, és dolgozhatnak majd a jövőben is azon, hogy ennek minden részlete tisztázódjék, és hogy mondjuk, valóban az övé legyen. Ugyanakkor nagyon nem szeretném, nagyon nem szeretem, hogy a történelemből csináljunk politikát, ezt már csináltuk más körülmények között, ne ismételjük meg. Teljesen egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy jelenleg nem ez a fő kérdésünk, nem ezt kell a politikai kérdések előterébe állítani, ne ezen vesszen össze az ország és különösképpen a párt. Valóban próbáljuk meg történelemként kezelni. Mi azt hittük, én is azt hittem, hogy harmincegy-két év talán elegendő ehhez. Úgy tűnik nem, pszichózisok alakultak ki. Nem sokkal, röviddel, egy-két nappal talán az emlékezetes albizottsági ülés előtt én már írtam egy cikket, amelyben tiltakoztam az ellen, hogy a történészeket űzzék, hajtsák, a maszmédia, a különböző klubok, egyesületek, párttestületek, a rádió, televízió, sajtó és azt hangsúlyozzák naponta, hogy tessék már letenni, tessék már kanonizálni, fejezzük be, felejtsük el, számoljunk le vele, nem lehet. Egyrészt nem lehet elfelejteni, nem lehet vele leszámolni, de végleg rögzíteni sem lehet egyik percről a másikra. Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban elmondjak egy-két adatot, hogy legalább önök megértsenek bennünket. Először is 40 évig nem írtunk erről, ezt se felejtsük el, nem azért, mert nem szerettünk volna, nemigen lehetett, mert azok a kérdések, amelyek most súlyosodnak ránk, még sokkal nagyobb súllyal jelentkeztek a korábbiakban. Most hozzáfogtunk, csak két évet és két hónapot említek. 1956. novembertől 1958 végéig két testületnek, a Politikai Bizottság, illetőleg előtte Ideiglenes Intézőbizottság, valamint a Központi Bizottság üléseinek a jegyzőkönyvi anyaga, kb. 150 dosszié, átlag 100 oldallal, összesen tehát 15 000 oldal. Ez — bár nagyon fontos — csak egyfajta forrásanyag, ebben nincs még sajtó, ebben nincs benne a honvédelem, a külügy, a belügy, az igazságügy, ebben nincs benne mindaz, amire Horn Gyula az imént utalt, és aminek valószínűleg jó lenne, ha utánanézhetnénk, szovjet, jugoszláv, román, kínai levéltárakban. Ebben nincsenek benne a társadalmi szervek és így tovább, és akkor ez csak két és fél év anyagából. Vagyis, jó munkát, alapos munkát, tisztességes munkát azért egy pici időt engedve lehet csak elérni, megvalósítani és letenni az asztalra. Én hozzáteszem, hogy 66