A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

magam sem tartom jónak, nemhogy véglegesnek, igazán jónak sem ezt az anyagot. Ez először kibővült — és itt most Veres elvtársnak is mondom —, mert valójában 15 évről volt szó, azután kiderült, hogy nem lehet 15 évet írni, hanem 30-at kell, azután kiderült, hogy 40-et kell, és még többet kell. Tovább előre már nem tudunk menni. Azután előrejött az előbb említett sürgetések miatt és most még előbbre jött. Először előrejött egy évvel, azután még több, azután, hogy március, majd februárra. Próbáljuk meg a higgadtságot valóban egy kicsit előszólítani ebben az ügyben. Azt gondolom, hogy van mire hivatkozni, és itt abból szeretnék kiindulni, a továbbiakban egynéhány utalást, egynéhány hivatkozást téve, amit Grósz elvtárs az általam szintén igen nagyrabecsült kiegyensúlyozottsággal elmondott beszédében ebben a vonatkozásban megállapított, hogy tudniillik ez az álláspont 1956 megítélését illetően nem valami vadonatúj, hanem visszatérés a korábbi, az eredeti álláspontra, és én most itt nem Lukács Györgyre, nem Molnár Erikre, nem más ilyen tudós emberekre szeretnék hivatkozni, hanem politikusokra, azokra a politikusokra, akik ezt végigélték, végigcsinálták, akik 1956. november elején megalakították az új szisztémát, a Munkás-Paraszt Kormányt, és ráadásul nem is olyanokra fogok hivatkozni, akik hamar kikerültek a vezetésből, hanem, akik hosszú ideig benne maradtak ebben a vezetésben, vagy ma is benne vannak. 1956. november 11-ét írunk, az Ideiglenes Központi Bizottság vagy Központi Vezetőség akkor még először ült össze, és természetesen foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel, Kádár elvtárs többek között ezt mondta: „amikor láttuk, hogy különösen vidéken óriási dolgozó tömegek, munkások, bányászok stb. mozdultak meg, olyan követelésekkel, szociális követelésekkel, a szovjet csapatok kivonásán kívül, a begyűjtés eltörlése stb., amit nem lehet ellenforradalmi követelésnek nevezni, ennélfogva lehetetlen lett volna az egész mozgalmat tovább ellenforradalmi megmozdulásnak minősíteni." Ez utalás arra, hogy elfogadták a nemzeti demokrata forradalom meghatározást. Ugyanezen a napon — remélem nem lesz kifogása Aczél elvtársnak, ha névvel említem meg, mert mondhatnám név nélkül is, de akkor a dolog jelentősége másképp fest: ,,a pártot — mondotta Aczél elvtárs —, az 1949 óta folyó munka tette tönkre, ezt kell nekünk helyrehozni". Állítom, hogy a széles tömeg előtt nem volt nyilvánvaló az ellenforradalmi veszély, hiszen a kommunista Nagy Imre állt az élén. A diákok 70—80%-a munkásvagy parasztszármazású volt, teljesen helytelen lenne, ha azt mondanánk, hogy ezek ellenforradalmi gazemberek. „Meg kell az embereknek mondani — mondja november 23-án Kádár elvtárs —, hogy ami október 23-án történt, az felkelés, nem forradalom, és ott rengeteg jogos sérelem miatt léptek fel, de kezdettől fogva ott volt az ellenforradalom is." November 24-én Kádár János elvtárs: „ugyanúgy nem tagadom, és ugyanúgy büszkeséggel vallom, hogy a mostani időszakban én is együtt haladtam Nagy Imrével és a többiekkel addig, amíg az volt a meggyőződésem, hogy az antidemokratikus vezetési módszerek ellen folytatták a harcot a párt- és az állami élet területén. Ebben magam is egy voltam ezzel az úgynevezett Nagy Imre-csoporttal." Nem értett egyet — ezt most nem idézem, csak az összekötés miatt mondom — már 1956 tavaszán a vita kivitelével a párt keretein túlra. így folytatja: „amikor olyan helyzet alakult ki, hogy más megoldás nem volt, de egy még lehetséges, én az összes döntésnél ott voltam, és megszavaztam azokat, ezekéit vállalom a felelősséget, Nagy Imre és 67