A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

pontjából van egy jelentős különbség. A gazdasági életben, gazdasági területen ma — lehet, hogy vulgáris, amit mondok — hadiállapotok vannak. Olyan rendkívüli állapot, olyan kényszerpálya van és minősíthetjük úgy, ahogy akarjuk, ahol rendkívül kemény, mondhatni diktatórikus módszerek alkalmazására van szükség, mégpedig a piaci viszonyok kiépítése érdekében és jegyében. Aligha tudok elképzelni a gazdasági fejlődés kapcsán valamiféle nagyfokú toleranciát, miközben politikai téren a nagy összetettség, szintkép alapján feltétlen szükség van a toleranciára, azért, hogy szót értsünk a pártonkívüli társadalmi, politikai erőkkel. Ezeket szerettem volna az egészhez hozzáfűzni. Köszönöm szépen. IVÁNYI PÁL elvtárs: Köszönöm szépen, Horn Gyula elvtárs után Ormos Mária elvtársnő következik. ORMOS MÁRIA elvtársnő: Tisztelt Központi Bizottság! Két kérdéssel szeretnék foglalkozni: az egyik a többpártrendszer kérdése, a másik — mondjuk úgy fogalmaznám — történelem, jelen, politika. Romány elvtárs felszólalása után gondolkoztam azon, felteszem a kérdést, hogy vajon jól értettem-e az MSZMP KB Tanácsadó Testületének állásfoglalásában és javaslatában a 4. pontot, a valóságos többpártrendszer kérdéséről. Nem teszem fel a kérdést, mert azt hittem, hogy nem jól hallom. Most azonban, miután megkaptuk az írott szöveget és elolvastam, rájöttem arra, hogy jól hallottam, itt valóban ez a szó szerepel, a valóságos többpártrendszer kibontakozásáról van szó, mint ajánlásról, valódi versenyhelyzet teremtéséről, a különböző alkotmányos alapon nyugvó politikai erők között, leszögezve, hogy már nem tűnik időszerűnek valamiféle eleve biztosított hegemónia igénye. Egy-két hónappal ezelőtt ez a kérdés már szerepelt itt vitaként, akkor voltaképpen én a valódi többpártrendszer ellen foglaltam állást, és szeretném felhívni a figyelmet most arra, hogy két dologról van itt szó az eredeti tervezetben, amelyet ezek után úgy fogalmazok, hogy egy kvázi többpártrendszer, amit nem elleneztem és most sem ellenzék, a párt hegemón szerepének a fenntartásával, és amit elleneztem — és ezt fenntartom ma is —, az ez a javaslat — ha úgy kell értelmezni és másképp ezt nem is értelmeznénk —, amely véleményem szerint ma éppúgy, mint a korábbiakban együtt járna, nem elképzelhető másként, mint a párt felbomlásával és szakadásával, mert tudniillik nincsenek csodák egy országban, nincs egy meghatározott mennyiségű, számú és százalékú politizáló csoporton túl további ilyen csoport, úgy terjesen egyetértek Horn Gyulával, aki azt mondta, hogy tulajdonképpen ezek az erők itt egyesülnek, vagyis valódi többpártrendszer és a párt jelenleg fennálló egysége nem egyeztethető össze. Másként nem képzelhető el. Nekem az a véleményem ugyanakkor, hogy ez nemcsak a pártra, az egész országra és a jövőjére nézve rendkívül hibás, káros következményekkel járna. A következőkből kiindulva gondolom ezt: nem érett erre az ország, nem érett erre a társadalom, nincsenek ilyen hagyományai, és ráadásul végképp nem ilyen a jelenlegi helyzet, amikor ezzel lehet próbálkozni, hogy úgymondjam szórakozni. Arihoz, hogy egy demokrácia alapján és kereteiben jól körvonalazottan működhessen egy valódi alternatívát jelentő, egymást váltó többpártrendszer — két párt vagy három, vagy koalíció —, ahhoz minden egyes országban, ha szétnéznek — és most már a történész szólal meg belőlem, bocsássák meg nekem — minden országban, Európában és azon kívül több évtizedes vagy évszázados kis- és nagycsoportos tréning kellett és ez a tréning ebben az országban nincs meg. Következésképpen, azt 65