A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

október 30-án a Budapesti Pártházban vagy a környékén volt. És nyilvánvaló, hogy akik a Budapesti Pártházban összejönnek, nem tudnak az érzelmi hatások alól sem szabadulni, hiszen őket érzelmileg is érinti, és nemcsak mint történelmi tényekkel foglalkoznak. Gondolom egészen más volt annak a diáknak az élménye, aki a miskolci műszaki egyetemen 23-án viharos diákgyűlésen vett részt, vagy az, aki látta a gombügynök meglincselését Miskolc főterén. Ezeket a pró és kontra tényeket egész hosszú sorban lehetne hozni és idézni, és nagyon kell vigyáznunk, hogy megmaradjunk az árnyalt értékelésnél, ezért én egyet tudok érteni a bizottság jelentésével vagy összefoglalójával, és különösen Berend T. Iván elvtársnak a Népszabadságban adott nyilatkozatával, ahol mindkét folyamatot valamilyen jelenlevőnek tartotta, hozzátéve, hogy a vége felé erőteljesebb volt az ellenforradalmi oldal, vagy markánsan jelentkezett. Azért szükséges ez az árnyalt állásfoglalás, mert a hosszú távú alapos, dokumentumokat elemző, történettudományi munkára egy kis idő szükséges. Olyan monográfia, amely pró és kontra minden dokumentumot és megnyilatkozást földolgoz, ahhoz nyilvánvaló, idő kell. De most ezzel pártunkban ez a téma ismét berobbant és hogyha kiadjuk a dokumentumot, nem is szűnik meg a továbbiak folyamán. Sőt, a dátumok következnek, és a dátumokhoz ki kell alakítani a viszonyunkat. Október 23-a és november 4-e is közeledik. És lesznek még egyéb dátumok is, amelyek nyilvánvalóan egy ilyen kiélezett és erőteljes politikai helyzetben politikai mozgásokat váltanak ki

; és könnyen előfordulhat felhevült légkörben, hogy összeütközésekhez is vezet. Éppen ezért az a meggyőződésem, hogyha elfogadjuk is ennek az albizottságnak az értékelését vagy tudomásul vesszük, esetleg úgy, hogy az alcímben 1956-os tragikus események kifejezést használnánk, ezzel is jelezve, hogy a belső részben van az árnyalt értékelés és lehetne még egy mondatot a felkelés szóhoz vagy a népfelkeléshez írni bizonyítékként. Tehát, ha ezt használjuk, akkor sem szűnik meg a téma, és önmagában ennek a tudomásulvétele nem kiegyezés és még nem megbékélés. Ez olyan folyamat, hogy ebben a kérdésben szemben álló személyek, csoportok, akiknek hozzátartozói kitüntetést kaptak, vagy akiknek hozzátartozói börtönben ültek, vagy internálva voltak, vagy ők maguk is, ezzel a megállapítással önmagában nem egyeznek ki. Márpedig nekünk szükségtelen lenne, hogy ez hosszú ideig szembenállást indukáljon, vonjon maga után és hogy dátumról dátumra kínlódjunk egy-egy döntéssel, mert még egyszer mondom, minden alkalommal politikai döntést kell hozni. Ezért én azt javasolom, fontolja meg a Központi Bizottság, hogy megbíz egy háromtagú bizottságot azzal, hogy a megbékélés, a társadalmi béke és a kiegyezés szempontjából követelményének megfelelően foglalkozzon ezzel a kérdéssel és a Központi Bizottság elé a későbbiek folyamán javaslatot terjesszen elő. Ez nem tudományos vagy történettudományos kérdés, hanem az új megállapítás politikai kezelésének a kérdése. Válaszolni kell arra, hogy hogyan viszonyul az elesettek emlékéhez. Mindegy hogy melyik oldalon esett el, válaszolni kell rá. Válaszolnunk kell arra, hogy viselheti-e a kitüntetését és miért. Válaszolnunk kell arra, hogy történt-e sérelem, például munkaviszony el nem ismerése korábbról és így tovább, amelyekkel foglalkozni kell. Még egyszer mondom, hogy ez politikai és nem annyira tudományos kérdés. Azt javaslom, hogy Grósz elvtárs vezetésével háromtagú bizottság legyen. Vegyen részt benne Pozsgay elvtárs, és most az egyszer önként jelentkeznék harmadik tagjának. Ha az egység és a további munka szempontjából indulunk ki, akkor nyil47