A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

alakult ki. Szóval a gyanakvást, a bizalmatlanságot fel kell számolni, ha verseny­párt akarunk lenni, és versenybe akarunk lépni. A versenyben mindig az dönti el, hogy ki nyer, hogy ki mit tud eladni. Ha a fiataloknak nem eladó, vagy nem veszik meg tőlünk, amit el akarunk adni, akkor nem ér semmit. Tehát olyan programmal kell előálljunk, hogy a versenytársaknál jobbak legyünk. Egyébként az itt sokszor felmerült vitára vagy időre is az az igaz, hogy nekünk dolgozik-e vagy másnak. Szerintem annak dolgozik, aki gyorsabb másoknál. Má­soknál gyorsabbaknak dolgozik mindig az idő, és hogyha mi gyorsabbak leszünk, akkor nekünk fog dolgozni. A másik, amit elvár a közvélemény és a párttagság is tőlünk, a politikai stabilitás. Ez annyira időszerű, hogy ezt nem tudjuk elkerülni, mert a gazdaság, amelyik a legfőbb válságforrás, az ma sokkal szorítottabb helyzetben van, mint a Begyűjtési Minisztérium idejében, mert most éppen nem onnan gyűjtik be a gabonát, ahol be­gyűjtötték, most a pénzt gyűjtik be. Tehát ebben az összeszorított helyzetben, eb­ből nem tudunk kijönni. Nem azzal kell mérnünk a gazdaságot, hogy mennyi, mi­lyen a költségvetési egyensúlya, amit én rendkívül fontosnak tartok, nehogy bárki is félreértse, hogy ezt én nem tartom fontosnak. De legalább olyan fontos tényezői vannak a társadalom más területének, pl. a gazdaságon belül azzal lehet mérni a politikai stabilitást, van-e vállalkozás, s van-e piacnyerés. Ma a vállalkozás vissza­esőben van, mindenki sündisznóállásban van, és próbálja magát megvédeni, hogy tudja átélni — ezt az egyébként — átmenetinek nevezett időszakot. Nemcsak a vállalatokra igaz ez, hanem szinte mind a tízmillió magyar úgy gon­dolkodik, most annyit összegyűjt az én házam az én váram alapján, hogy ezt átél­je. Van Munkaügyi Hivatalunk, amely mindig a bért szabályozza, 3 %, 2 % vagy táncol, de szerencsére nincs lopási hivatalunk, mert nincs lopás-rátával gazdálko­dó, a lopás-ráta sokkal gyorsabban nő, mint a bérráta. És ez jellemző. Mindenki most összeszedi magát, és ő akarja személyesen átélni az életet, és nem veszi észre, hogy a tízmillió magyar bukik itt együtt. Itt nem lehet egyenként külön átélni ezt, még politikailag sem lehet egyenként ebből a pártból külön szaladni a másikhoz. Ebből nemigen lehet kilépni énszerintem, legalábbis az én korombelieknek. Tehát politikai stabilitásra van szükség, arra, hogy takarékosság mellett hogyan lesz fej­lesztés, hogyan lesz a vállalati szelekció megoldva, hogyan kezeljük a megbukotta­kat, mert addig, amíg nem lesz megbukott, addig ez mindig ilyen laza hámmal megy. En azt tartom érdemének, ha azt mondjuk, hogy többpártrendszer legyen, nem az a kérdés, hogy most milyen jog vagy nem jog, hanem a kérdés az, hogy a több­pártrendszer meg tudja-e csinálni helyettünk azt, hogy mindenki egy kritikai nyo­más alatt él, és szeme előtt kell legyen, hogy megbukhat mindenki. Egyetlen em­ber sem lehet kivétel az alól, hogy ne fenyegesse a megbukás. Ha ez a nyomás, ez a kritikai nyomás él [sic!], akkor ez lehet többpártrendszer is, egypártrendszer is. Én hittem abban, hogy az egypártrendszerben is meg tudjuk csinálni. Ezt nagyon rossznak tartom, ez a Politikai Bizottság hibája, hogy nem volt képes arra, hogy az egypártrendszert, mikor meghirdettük, mindjárt egy olyan alternatívát az ország elé tenni, hogy hogyan lehet egypártrendszer alatt ilyen kritikai nyomást teremteni, ilyen ütköztetést teremteni, hanem mindjárt átment arra, hogy akkor térjünk át többpártrendszerre. Hát most eljutottunk idáig. De ha versenyképesek akarunk lenni, akkor nekünk kell megmondani, hogy milyen legyen ez az egész kritikai sze­lekció. 114

Next

/
Thumbnails
Contents