A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

suk — nem mondta, hogy kötelező, mindjárt hozzáteszem —, másik, hogy ne legyen népszavazás. A parlament akkor — a kommunista tagjainak többsége — ehhez tartotta magát. Hát persze, hogy most nem tartja magát, hiszen nem tudja, hogy mihez tartsa magát! Én egy nagyon nagy problémának láttam és látom azt is, hogy az úgynevezett független csoport olyan tájékoztatást is megkap, amit nem kap meg a párt. Szégyellünk leülni a párttagokkal, hogy megbeszéljük velük a parlamenten belül — hogy mi történjen most? Azt hiszem, hogy ezt nem lehet sokáig fenntartani. Elkedvetlenedtek a képviselők, félnek most már a kormány mellett szavazni. Ezt is számításba kell venni, és azt hiszem, hogy ez nem tesz jót a kormánynak. Tisztázni kellene ott is a viszonyokat; azt is, hogy mi a párt és a politika érdeke, és ehhez szerintem a parlamentnek több mint felét még most is fel lehetne zárkóztatni. De akkor viszont ebben egységes álláspontot kellene kialakítani. Most már nem látok más kérdést, minthogy népszavazás legyen a Bős—Nagymaros kérdésében. Nem azért, mert a lakosság el tudja dönteni. Ez kérem szakmai kérdés. Azért nem látok mást, mert eddig is laikus emberek vitája volt a televízió előtt, akkor pediglen teljesen mindegy; egy népszavazást viszont mindenkinek el kell fogadni. Én tudom, hogy nem népszerű ez a dolog, elsősorban azok mellett, akik kiálltak, de a vitát nem tudja a kormány lezárni. Vagy marad az, hogy nem építi tovább, akkor viszont ezt az ellenzék úgy fogja fel győzelemnek, hogy kérem szépen, a párt meghátrált. Én ezért látom ezt a problémát ilyen dolognak. Másrészt pedig nem szeretném nehéz helyzetbe hozni a miniszterelnököt sem. Mert amikor felállt a múltkor, akkor azt mondta, hogy népszavazást kell tartani. Miért említettem én is ezt az ügyet? Azért említettem, mert minél kényesebb a politikai helyzet, annál fontosabb dolog, hogy a taktikai lépéseinket gondoljuk végig, és azt legalább a párttagság többsége értse meg. Végül a megyékről annyit: sikerült az elmúlt időszakban a megyék súlyát és tekintélyét aláásni. Nem abban látom a problémát, hogy most leváltanak-e vezetőket vagy nem. Ez egy hatodrangú kérdés. Ha a Központi Bizottság döntései így dezavuálódnak, mint ahogy ez az elmúlt időszakban történt, akkor a megyékhez igazodnak, ugyanígy járnak. Azt látják, hogy a megyék bizonytalanok, azt látják, hogy állóvíz, azt látják, hogy nem tudnak mit mondani. Ehhez a sajtó segítséget is nyújt. A másik: végig kell tényleg a megyék dolgát gondolni. Abban az összefüggésben, ha decentralizáljuk a dolgokat, a megyei pártbizottságok nem fognak gazdasággal foglalkozni, akkor azt hiszem, hogy ilyen típusú megyebizottságokra tényleg nincs szükség. Másrészt pedig itt is — azt hiszem — olyan választási rendszert kell kiépíteni, amiben nem hangoskodó kis csoportok döntik el éppen annak alapján, hogy mennyire tudnak erőszakosak lenni, hogy mi történik a megyében. Döntse el az egész párttagság. És talán, ha egy ilyen felfogásban gondolkodnánk, azt hiszem, hogy a kérdések rendeződnének. A legnagyobb bajt abban látom, hogy ma az apparátus legértékesebb emberei otthagyják a pártot, és meg kell mondjam, nincs miért azt mondani nekik, hogy ne menjenek el. Arról nem is beszélve, hogy ma még talán egy mérnökközgazdászt talán elfogadnak, de nem biztos, hogy holnap el fogják fogadni, mert sikerült meggyőzni egyébként a közvéleményt arról, hogy a pártapparátusba akik bekerültek, azok tulajdonképpen csak azért mentek oda, hogy másutt nagy karriert érjenek el. Én azt hiszem, hogy ezt is végig kell gondolni. És itt nem arról van szó, hogy 1010