A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

tuális kérdésre. Növelte ennek az értékét az, hogy mindezt egy nagyon hatásos antibolsevista propaganda és nevelési rendszer negyedszázada után érte el a párt. Ezt azért emelem ki, mert a mai gyengeségünknek talán a legfőbb oka, hogy nincs olyan vonzerejű programunk, amilyen vonzerejű programot annak idején adni tudtunk. Nekünk személy szerint is ez a célratörés adott akkor tartást, és azt hiszem, annak a mélyén is a program hiányát kell keresnünk, hogy mi tízezrével, százezrével képeztünk ki elvtársakat szemináriumokon, pártiskolákon, pártfőiskolán arra, hogy terjesszék a nézeteinket, fejtsék ki a mi érveinket, és ennek nyomát sem érezzük sem a sajtóban, sem a közéletben, sem a mindennapjainkban. Nem hiszem, hogy ezek az elvtársak más fából lennének faragva, vagy alkalomatlanok lennének erre. Visszatérve a kérdésre, a tanulmány értékelése a Rákosi-korszak bűneiről vitathatatlan. Más kérdés, hogy a dolgozó milliók áldozatvállalása, küszködése és reménykedése egy jobb korban értelmetlen volt-e. Úgy hiszem, van, amit ma is vállalhatunk ebből a korai korból, az esélyegyenlőség felé tett óriási lépést egy elmaradt, minden szempontból alacsony színvonalon álló országban. Igaz, hogy a kvalifikáltabb rétegek rovására, de milliók anyagi, kulturális és társadalmi felemelkedése mégiscsak lépés volt egy igazságosabb társadalom felé. Ennek vállalását azért is fontosnak érzem, mert az elmúlt 30 év akarva-akaratlanul, és a tanulmány szerint is bizonyos tekintetben az előzmények folytatása volt. Ha a teljes 40 év bizonyul zsákutcának, nemcsak a hegemóniára veszítjük el az erkölcsi jogalapot, hanem a közszereplésre is. Úgy hiszem, most legfontosabb feladatunk a párt felkészítése, hogyan kell politizálnunk a pluralizmus körülményei között. Teljesen más módon, mint ahogy eddig az elmúlt 40 év alatt. Teljesen elfelejtettük ennek a stílusát és módszerét, nem sokan vagyunk már, akik éltünk ilyen körülmények között is, ugyanakkor a többi párt és tevékenységük jellegében párt szerepét betöltő más szervezetek profi módon űzik, különféle rendezvényeiken, aláírásgyűjtéseikkel, hol a Bős—Nagymaros ellen, hol az államminiszter mellett. Nagyszerűen értik, hogyan lehet bennünket a legkedvezőtlenebb helyzetbe hozni. Érzékelnünk kell azt is, hogy vannak már a hatalomból való teljes kiszorításunkra taktikázok is. Ugyanakkor mi sorban szalajtjuk el a lehetőségeket vonzerőnk növelésére. Katona Béla néhány példát erre már adott, legyen szabad hozzátenni egykettőt. Nem lett volna például hatásosabb, ha a Központi Bizottság példát mutatva a takarékosságra, önként lemond az állami támogatás egy részéről, és nem a parlamenti vita szorít bennünket erre az útra, aminek az elkerülhetetlensége egyébként előre látható volt? Vagy nem lenne elegánsabb a mindannyiunkat bosszantó felesleges és kihasználatlan létesítményeinket felajánlani racionálisabb hasznosításra, nem várva meg a gúnyos megjegyzéseket a parlamentben, a televízióban, meg az ügyesen megkomponált szöveg nélküli felvételeket? Március 15-ét említette már előttem Katona elvtárs, de hozzáfűzném, hogy nem volt szükségszerű az a kép, hogy megint engedményre kényszerítettek bennünket ebben az ügyben, amikor nyugodtan felvállalhatta volna a párt vagy a Központi Bizottság a nemzeti azonosságtudatot ápoló lépésben a zászlóvivő szerepét. Hatalomgyakorlókból meggyőző hatású politikusokká kell válnunk, és ez az életvitelünkre sincs következmények nélkül. Bizonyára használna a döntéseinknek is, ha a vezetőink néha kormányőrök nélkül, cekkerrel bevásárolnának áruházakban, 89