A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

érzetét erősíti. Ennek ellenére az adott helyzetben nem tehetünk mást, mint publikáljuk ezt az anyagot, nem ártott volna még egy csiszolás a publikáció előtt, erre most már a viták után nincs mód. Lényegében az anyagban foglaltak megállapításaival egyetértek, néhány részletkérdésben lesz majd Berend elvtárs felé apróbb megjegyzésem, de úgy érzem, hogy itt a dolog teljes rendezése érdekében a kommünikében két kérdés említését nem mellőzhetjük, nem azzal az igénnyel, hogy most tudományos jelleggel lezárjuk a vitát, hanem azzal a kötelességünkkel, hogy tanácsot adunk a párt tagjainak bizonyos kérdésekben való politikai állásfoglalásra. Ezt nem kerülhetjük meg, mert a pártban igenis komoly politikai viták vannak, mert ellenfeleink bizonyos kérdéseket velünk szemben politikai fegyverként használnak, és párttagjaink nem tudják, hogy mit mondjanak, bút vagy bát, ezt hallják, azt hallják, hogyan reagáljanak és vezessék le ezeket a problémákat. Ilyen aspektusból javaslom, hogy az egyik ilyen kérdés, amit említenünk kell ebben a kommünikében, az 1956. Szó esett a vitában ennek a lélektani körülményeiről. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy a tanulmány 1953—1956 közötti időszakot a vezető klikkek harcán keresztül mutatja be. Nem beszél arról, hogyan élték át ezt a kort a párt közkatonái, akiknek szembesülniük kellett a saját korábbi tevékenységükkel. Bennünk rendkívül sok [nagy sokk,] törés volt, hogy a pártvezetők becsaptak bennünket, visszaéltek a hitünkkel, de talán még ennél is nagyobb megrázkódtatás volt, hogy ennek következtében mi magunk is hazugokká váltunk, és félrevezettük azokat, akik bennünk bíztak. Az e felett érzett szégyen, kétségbeesés, harag bénította meg a pártot, ezért foszlott szét 1956-ban, képtelenné válva az események befolyásolására és a folyamatok mederbe terelésére. Ezt azért feszegetem, mert ha nem vigyázunk, 1956 megítélésének radikális átbülentése egy hasonló pszichózist válthat ki, hiszen mi a hibák kijavításának őszinte szándéka hitében éltünk az egész időszak alatt, és nem egy nemzet félrevezetésének manipulátoraiként. Nagyon kell erre vigyáznunk, mert a jelenlegi kudarcaink bénító hatása önmagában is nagyon fenyegető, és ha ehhez még hozzáadódik egy ilyen pszichózis, akkor nagyon igazzá válik az, hogy egy hadsereg lábhoz tett fegyverrel várja a támadást. Természetesen a tényeket nem szabad elhallgatni. 1956-ról is ki kell mondani a teljes igazságot, a Nagy Imre-ügyre is vissza kell térnünk, de úgy gondolom, hogy e szélsőségekkel, szenvedélyes indulatokkal, az elvakult cselekedetekkel is átszőtt eseményekről most olyan állásfoglalást lenne célszerű mértékadónak tekintenünk és nyilvánítanunk, amilyent például Németh Miklós elvtárs a Gazdasági Kamarában, vagy Berend T. Iván elvtárs a televíziós interjúban ismertetett, kiegyensúlyozott és minden aspektust figyelembe vevő minősítéssel. Úgy érzem, hogy ez egyaránt szolgálja a tárgyilagosságot is és a megbékélést is. A másik kérdés, amiben javaslom, hogy az állásfoglalásunkban tegyünk említést — nem annyira a tanulmánnyal, hanem a tanulmány kapcsán kibontakozó vita miatt indokolva —, hogy 1948-ban tévútra léptünk-e, vagy pedig haladtunk-e azért a szocializmus felé? Legyen szabad nagyon röviden a kezdetről pár szót szólni, mint résztvevőnek. Az MKP szerepét nemcsak a szovjet jelenlét, vagy a jaltai érdekszféra-felosztás szabta meg, hanem a párt kivívott tekintélye is, mert programot tudtunk adni a romeltakarításra, a stabilizációra, a helyreállításra és minden, akkor felmerülő ak88